2014. nov 12.

A Törékeny Óriás Évtizede – Neil Young: Decade (1977)

írta: Göbölyös N. László
A Törékeny Óriás Évtizede – Neil Young: Decade (1977)

Decade

Egy kanadai óriás, aki olyan sudár, mint hazájának tölgyei, fenyvesei, juharfái. Egy kanadai óriás, aki olyan törékeny, mint egy üveggömb. Egy kanadai óriás, aki ha kell, finom ujjal pengeti az akusztikus   húrokat, máskor pedig veri az elektromos gitárt, mint egy megszállott, és olyan hangokat csal ki belőle, amelyek sav (acid)-túltengést okoznak a hallgatóknak. És hozzá a magas,nazális hangja és az a rettenetes kaliforniai akcentusa, amelyet felvett akkor, amikor a 66-os úton leereszkedett egészen Friscóig. És a „dilis” mosolya, amelytől egy európai kritikusa a „kényszerzubbony-rock” nagymesterének nevezte. Egy muzsikus, aki azóta túlélt istenverte poklot és mesterséges mélyrepülést. Ha még nem találták volna ki: Neil Youngról mesélünk a következőkben és egy tripla válogatáslemezről.

Sorozatunk eddigi fejezeteiben még nem vettünk elő „best of” lemezt. A Decade azonban alighanem minden idők legjobb egyszemélyi antológiája, az első olyan, amely egy művész életében, illetve aktív pályafutása kellős közepén jelent meg – még csak nem is éles korszakváltáskor - és mégis toplistavezető lett. Mert ez a három korong nem csupán Neil Young rockerségének első 10 évéről szól, hanem az egész évtized, ha úgy tetszik „dekád” hangulatáról, fő témáiról, életérzéséről. És annak az embernek a hihetetlen erejéről, aki felnőttként szembesült egy kiszámíthatatlan betegséggel, az epilepsziával (talán nemcsak szülőhazája miatt azonosult oly sokszor az indiánokkal, akik a „nyavalyatörősöket” egyfajta szent beavatottként, sámánként tisztelték, hogy még zenekarát, a Crazy Horse-t is a nagy törzsfőnökről, az indiángyilkos George A. Custer tábornok legyőzőjéről nevezte el), a kábítószer pusztításaival, majd azzal a kereszttel, hogy mindkét gyermeke súlyos fogyatékossággal, agysérülten született. Talán ezért is emelkedett ki az akkori hihetetlen kaliforniai kínálatból ő, a kanadai „emigráns” (a mai napig nem vette fel az amerikai állampolgárságot). A sok-sok nagy tehetség közül ő volt az, akinek sikerült jószerével mindent egyesítenie a „nyugati parti” rock-ból, amelyek a hippi- és poszthippi korszakot jellemezték: a férfias, nem Las Vegas-i country-t, a modern rhythm and bluest, a csupa izom, a későbbi punkot megszégyenítő hard-rockot, a pszichedelia lebegését és önmagában is tudattágító hangjait, a városi folkot, a beat- és ballada-költészetet, a dühöt és az érzelmességet úgy gyúrta eggyé, hogy senkit nem utánzott, és őt sem tudták utánozni, legfeljebb gyenge epigonjai lehettek azok, akik később magukat „west coast”-nak nevezték. Talán így fordította le óhazája hideg éghajlatát és magányos csendjét, amely beoltódott a napfényes Kalifornába.

Az antológia egységességét persze az is adja, hogy nem lemezmogulok és slágerben gondolkodó menedzserek állították össze a Decade-et, hanem maga Young, és a több oldalas borítón a sok fotó között ő kalauzolja el a hallgatók az egyes dalok születéséhez, néha mondanivalójához is. A címoldal mellett sem szabad elmenni: sivatag, lemenő nap, a zenész (fél?)meztelenül, háttal, kiterjesztett karokkal, testének függőleges vonalát gitártokja rejti. Mintha most jött volna ki a pusztába, hogy minden bűnéért és bajáért vezekeljen, hogy aztán visszatérjen és szóljon azokhoz, „akiknek füle van a halláshoz”. Megjegyezzük: Neil sosem „váteszkedett”, nem kellett megváltói pózokat felvennie ahhoz, hogy figyeljenek rá.

Nehéz választani a 36 dal közül, amelyek olyannyira Young alapműveivé lettek, hogy amikor 2003-ban kijött egy újabb „életmű-lemez”, többségében a Decade dalait választotta a kiadó. (Pedig a 80-as évek tévútjai után olyan remekműveket alkotott, mint a Freedom (1989, innen választotta Michael Moore a Rockin, In The Free World-öt a Fehrenheit 9/11-hez), a Ragged Glory (1990), a Harvest Moon (1993), vagy a Mirror Ball (1996) ), hogy ne említsük a 2003-as „környezetvédő multimediális művet, a Greendale-t, amelynek írója, szereplője, rendezője, producere, és természetesen zeneszerző-előadója?

A nagyívű mini-concerto, az A Man Needs A Maid (a Londoni Szimfónikusokkal), az After The Goldrush zongora-kürt kettőse és a Soldier ködös szomorúsága? A rasszizmus elleni felkelésnek beillő Southern Man durva gitárjai, a Cowgirl In The Sand misztikus-elektromos húrt(előd)ése, amelyet egy 40 fokos lázas betegség hozott ki belőle, vagy a Like A Hurricane, amelyben ismét úgy szaggatja a hangokat, hogy a szíveket sem különben és amelynek 12 évvel később a „dark” Mission sem tudott ellenállni? A blues-os Mr. Soul, a bendzsós Old Man, a szájharmonikás Heart of Gold, vagy az elbeszélgető Harvest? Megrázóbb-e a drog áldozatává lett társakat elsirató, „tárgyilagos” The Needle And The Damaged One és a Tonight,s The Night szirénaszerű refrénje, mint a Cortez The Killer, az aztékok lemészárlásának krónikája, lassú, gyászoló gitármenetével vagy mint a kőkemény, szikár Ohio, amelyben Nixon bádogkatonái vonulnak és lelőnek négy egyetemistát? Vagy felidézzük az Eper és vért, amelyben megszólal a Down By The River, és a szelíd csillagszóró-forgású Helpless? Esetleg a fátumszerű Broken Arrow és a felnőtté válás egyszálgitáros dala, a Sugar Mountain? De jószerével alig volt az elmúlt években olyan valamirevaló amerikai film, amelyben ne csendült volna fel egy-egy patinás Neil Young-dal, a már említetteken kívül az Expecting To Fly a Félelem és rettegés Las Vegasban kockáin, vagy a Don,t Let It Bring You Down az Oscar-díjas Amerikai szépségben. Akárhogy kerülgetnék, mindig visszajutnak hozzá és „évtizedéhez”.

 

 

Szólj hozzá