2014. nov 14.

E bordélyban, hol szállásunk vagyon…

írta: Göbölyös N. László
E bordélyban, hol szállásunk vagyon…

Egész előadás alatt azt vártam, hogy megszólaljon a Sympathy For The Devil. Vagy minimum a Syriustól Az Ördög álarcosbálja. Igaz, ez utóbbit kevesebben ismerik, de mégiscsak a miénk. Szóval maradjunk a Stones klasszikusánál. A díszlet különben is erősen emlékeztetett arra a hatalmas, „az égtől a pokolig” érő építményig, amely az 1990-es Urban Jungle-turnén állt Jaggerék színpadán és amit volt szerencsém anno Bécsben látni. És ha már megszólalt Whitney Houston Több mint testőr-főcímdala, néhány futam Neil Young Halott ember-zenéjéből, és időnként becsapott egy olyan kakofonikus akkord, mint az a bizonyos a Borsőrmester végén, az A Day In The Life-ban (végül is Whitney-t leszámítva ezek is rokon művek valahol), akkor miért nem jöhetett volna a fináléban, vagy akár a tapsrend alatt az a dal, amelyet éppen a Mester és Margaríta ihletett és amely ugyanolyan kultikus alkotássá vált, mint Mihail Bulgakov műve?

De belefért volna a darabba az általunk, nézők által átélt abszurd, ahogyan este 18.40 és 18.55 között négy autóbusz rostokolt a dugóban a Csaszi és a Margit-híd között, és a villamoshoz való feljárót is csak a járda peremén, vaskerítés mentén egyensúlyozva lehetett megközelíteni egy felfuvalkodott főpolgármester városrendezési agyréme következményeképpen. Vagy az a beszélgetés, amelynek a tömött buszon voltunk tanúi: két harmincas férfi hallgatott egy harmadikat, aki, ha nem tévedek, valami számítógépes játékprogramról beszélt úgy, hogy minden szavát értettük, mégis mintha egy idegen világból jött volna. Vagy a hazaút, ismét egy tömött busz, amelyre késő este 25 percet vártunk, és bárkire néztünk, mindenki be volt drótozva, még az az ember is, aki egy hirtelen fékezésnél elesett, mert kapaszkodás helyett nyomkodott, miközben a lábunk alatt valami gyanús, barnás folyadék kezdett terjedni. Semmivel sem volt kevésbé őrület, mint az, amit a Vígszínház színpadán láttunk.

A Mester és Margaritát olvasni sem egyszerű, filmre vinni szinte lehetetlen. Következésképpen már többször is filmre vitték. Például 1972-ben Aleksandar Petrovic Ugo Tognazzival, Mimsi Farmerrel és az ördög(i) szerepekben amúgy is jártas Alain Cuny-vel. A Mester és Margaritát színpadra vinni szinte lehetetlen. Következésképpen a Vígszínház bemutatta, Michal Dočekal rendezésében.

Hogy stílszerű legyek, bujkált bennem a (kis)ördög, hogy vajon ez lesz-e az „áthallásos” víges darabok trilógia-záró előadása, a Mephisto és A revizor után, hiszen a Bulgakov-művet sem nehéz „kortárs” módon értelmezni. A rendező azonban nem ment bele ebbe az utcába, ha akadtak is konkrét utalások (korrupció, sógorság-komaság…), ezek nem váltak hangsúlyossá. Másfelől azonban napjainkat láthattuk viszont például az ördög báljában, vagy Woland „fellépésében”, amelyek a hamis, üres, tv-show-kat idézték. El lehetett gondolkodni Pilátus fehér egyenruháján is (no meg szüntelen fejfájásán, lásd még a „fejgörcsök emberét” A kőszívű ember fiaiból), és a kevés megdöbbentő ötlet egyike volt Jésua töviskoszorúja, mint az elektrosokk eszköze az őrültek házában. Jól tudjuk, hogy a „másképp gondolkodókat” nemcsak a sztálini rendszerben nyilvánították elmebetegnek (ugyanezen a színpadon játszották több mint három évtizede a Kakukkfészket…) és nem volt még a világtörténelemben az a hatalom, amely szerette volna az egyáltalán „gondolkodó” embereket. Csupán egy jelenet van, az első felvonás vége, amikor a közönség megszólíttatik, természetesen Woland által, egy történelmi jelzőáradattal, amelyből mindannyiunk kiválaszthatta a rá vonatkozó legnagyobb sértést. Itt még arra sem kapunk esélyt, mint A revizorban („Mit röhögtök? Magatokon röhögtök…”).

„Kétezer éve nem találkoztam jó emberrel. Sőt, emberrel sem” – jelenti ki az előadás vége felé Behemót, mintegy kontrázva a mindenkit „jóembernek” szólító Jésuára. Pilátus is arról elmélkedik, mielőtt megtudja, hogy immár a Megfeszített elválaszthatatlanná vált tőle, hogy nem maradt sem hit, sem szeretet, és a remény is lassan tovatűnik. Mindeközben szinte hangsúlytalanná válik a Mester kálváriája, akinek elutasítják a regényét (vélhetően az „áthallások” miatt) amiből hiányzik a befejező mondat, és aki ugyanúgy az őrültek házában köt ki, mint Hontalan Iván (más alakban Lévi Máté), a tehetségtelen költő, akinek nem hiszik el, hogy magával az Ördöggel találkozott. Ugyanígy „mellékszál” lesz Margarita, akit az egymásra találás után a Mester következetesen Margónak szólít – miként egyik újabb „deviáns” François Villon szólítja feslett erkölcsű kedvesét „a bordélyban, hol szállásuk vagyon.” Végül is ki kurvul el jobban? Aki a földi urakat szolgálja, vagy az ördöggel cimborál? A párhuzamok a színházban nem várhatják meg a végtelent, hogy találkozzanak, de nem is sikerül nekik maradéktalanul a végső elsötétedésig.

Nemcsak az eseményeket, hanem az előadást is Woland, azaz Lukács Sándor mozgatja, cinikus intellektussal. Én még emlékszem a 70-es évekből Luciferjére a Szegedi Szabadtéri Színpadról…mellette a Hontalan Iván/Lévi Máté kettős szerepében megjelenő Molnár Áron nyújt erőteljes alakítást, akárcsak Fesztbaum Béla Pilátusként. A címszereplő kettős (Hevér Gábor és Járó Zsuzsa) határozottabb jelenléte nem ártott volna a darabnak, de lehet, hogy a rendező azt akarta ezzel sugallni, hogy ők csak jelentéktelen bábfigurák e nagy játszmában.

A telt ház ritkán reagált az előadás során, és nem tapsolta agyon a színészeket a végén. „Elgondolkodtató darab volt” – mondta valaki mögöttünk a ruhatárban. Remélem, hogy a közönség csendjének ez volt a fő oka.

 

Szólj hozzá