2015. jan 11.

Szelíd szultánok végszükség esetére – Dire Straits I. (1978)

írta: Göbölyös N. László
Szelíd szultánok végszükség esetére – Dire Straits I. (1978)

Dire Straits

Hódmezővásárhely, valamikor 1979 nyara, egy házibuli utáni reggel. Az egyik cimbora feltesz egy számomra ismeretlen lemezt, amelynek gitárhangja és könnyed, ám határozott ritmusai nagyon ismerősek és mégsem azok. Mintha a tíz évvel korábbi óriási kedvenc, a Creedence szólna, de hiányzik az a nyers, erőteljes hang, helyette inkább valamiféle kicsit Dylan-szerű motyogás, énekbeszéd. Ez volt az első találkozásom a Dire Straits-szel.

Végszükség, ha minden kötél szakad – valahogy így lehetne fordítani a banda nevét, amely minden előrejelzést meghazudtolva robbant be a brit rock-világba. Nem mondhatnánk, hogy a glasgow-i születésű, ám magyar, miskolci ősökre visszatekintő Knopfler-fivérek (akiknek hungaricumát mi többet emlegetjük, mint ők maguk) bármilyen divattrendet követtek volna. Igaz, hogy akkortájt nagy becsülete volt a gitárnak, csakhogy a punkok, kevés kivétellel, inkább csak püfölték a hangszert, a progresszívek pedig pedig, mintegy ellenkező végletként, úgy belebonyolódtak futamaikba, hogy azoknak már nem sok közük volt a rock eredeti lendületéhez, feelingjéhez. Egy harmadik irányzat pedig a hangzásokban, az elektronikai trükkökben élte ki magát. Mark Knopfler viszont visszaadta a tiszta, szépen csengő húrok becsületét, szinte teljesen sutba dobta a nagy karriert befutott torzítókat, és egyúttal új értelmet adott a szólóknak is: nem tölteléknek használta őket, hanem komoly dramaturgiai funkciót kaptak az egyes dalok építkezése során. Zenéjében megtaláljuk a 60-as évek angol beatjének és folkjának, a rock and rollnak, a country-nak, néhol a blues-nak is az elemeit, és mindezt egyedivé tette ujjaival való pengetésével, egyfajta akusztikus jelleget adva az elektromos gitárnak is. A dobokat pedig ismét „rendeltetésszerűen” használták és ez üdítő élmény volt dobgépes diszkó-döngölések közepette.

Bár egy kezdetben négy, később öt tagú együttesről van szó, ahogyan néhány esetben már láttuk sorozatunkban, a Dire Straits is alapvetően egy nagy muzsikus, Mark Knopfler önmegvalósításának eszköze. A zenekar pályafutásának 13 éve alatt csak basszusgitárosa, John Illsley maradt mellette végig, öccse, David hamar kiszállt, a banda hangzása azonban legfeljebb fejlődött, de nem változott. Miért is változott volna, hiszen az idősebbik Knopfler nemcsak a szólógitárt és az éneket ragadta magához, hanem ő szerezte szinte valamennyi dalt, és a szövegírói teendőket is ő látta el. Ez utóbbinál érdemes megállni egy pillanatra: Markot magába forduló, (csúnyábban fogalmazva: magának való), a hagyományos sztárvilágtól magát távol tartó, ritkán mosolygó emberként ismeri a rock-világ. De talán ez az ára annak, hogy befogadhatósága ellenére bensőséges, elmélyült zenéket tud írni egy olyan, szomorkás-ironikus-szemérmes költészettel párosítva, amelyben apró karcolatokból, portrékból, halk, ám annál mélyebb érzelmekből áll össze az a mikrovilág, amely talán leginkább a 60-as években indult brit „free cinema” szocio-filmjeihez hasonlít.

És így van már az első lemezen is, amelynek producere nem volt más, mint Muff Winwood, Stevie bátyja, a Spencer Davis Group egykori basszerosa: ha meghallgatjuk az In The Gallery, a Lions vagy a Wild West End című dalt és valaha jártunk Londonban, legszívesebben rögtön repülőjegyet váltanánk, hogy induljunk meglelni „a mi Marcink” figuráit. De szembesülhetünk máris három Dire Straits-klasszikussal: a nyitó Down To The Waterline-nal, a Setting Me Uppal, amelyet két évvel később Eric Clapton is eljátszott tokiói koncertlemezén, a Just One Nighton (a két gitáros később többször fellépett együtt, az egyik legemlékezetesebb az 1988-as Wembley-beli Mandela-koncert volt) és a Sultans of Swing. Mielőtt erre „kattan a tű”, vegyünk egy nagy mély levegőt, úgy fogadjuk be azt a dobfelütést Pick Withers-től, majd a bizsergetően szép gitárcsípéseket – ez a kissé nosztalgikus zenekarnapló, amely a rock-történet egyik legszebb gitárszólóját bontja ki és borítja virágba, az a dal, amelyért már érdemes volt a Dire Straits-nek megszületnie. És akkor még hol vagyunk olyan csodáktól, mint a Romeo and Juliet, a Private Investigation, vagy még inkább a Telegraph Road, a Once Upon A Time In The West, hogy végül kikössenek a testvériség visszafogottságában is torokszorító himnuszánál, a Brothers In Armsnál.

A Dire Straits nemcsak a felmenőkkel kötődik Magyarországhoz: 1985-ben a Budapest Sportcsarnokban tartott négy koncertjük a hazai rock-élet addigi legnagyobb eseményének számított. A Halászbástyán forgatták a Too Far Away című daluk videóklipjét is. 1996-ban Mark immár szólóban ismét eljött, akkor a Petőfi Csarnok szabadtéri színpadán lépett fel „full-kontaktos” telt házzal, de még inkább DS-bulit tartott. 2005-ben ismét eljött, felgyógyulva súlyos motorbalesetéből, már „önálló” programmal, de azért a régi kedvenceket sem hagyta otthon. Elvégre életműve így kerek egész.

És még egy, kicsit közvetett magyar vonatkozás: amikor 1987-ben megjelent a Jethro Tull The Crest of A Knave című albuma, rajta Budapest című dallal, Ian Anderson „bogárzümmögés-szerű” énekét és a finom gitárfutamokat a Melody Maker kritikusa „Dire Straits-esnek” minősítette. Anderson nem sértődött meg a hasonlaton. „Még mindig jobb, mintha a Pet Shop Boys-hoz hasonlítanának” - mondta, pedig ő már 16 évvel korábban az Aqualungon is több számban eképpen dudorászott...

 

Szólj hozzá