2015. már 05.

Szűrtreáll 68.

írta: Göbölyös N. László
Szűrtreáll 68.

„24 éve mőköködő kiskereskedelmi cég” – olvasom a lifthirdetésen. Most már csak arra lennék kíváncsi, hogy mivel foglalkozik lassan negyedszázada.

„Folytatódik a gazdasági növekedés, erősödik a felmelegedés” – hallgatja a híreket zsebrádióján a hajléktalan. Made In Italy, 1966, rendezte Nanni Loy. Egy eldugott olasz hegyi faluban egy plakát előtt gyülekeznek kicsik és nagyok. Rongyosok, soványak mindannyian. Végre találnak egy írástudót, aki fennhangon olvassa: „Segítsetek az éhező afrikaiaknak”. 1968, Umblav Tu phenye, a Gerilla együttes pol-beat dala. „Falu szénén vályog viskó, Gazsi cigány ott lakott/Népszava és Népszabadság fedett minden ablakot. Hogyha rán ablakára, ugyanazt látja hónapszámra/olvassa a híreket, szegények a négerek”.

Rezső úrnak felmondtak. Több mint négy évig szinte az egyetlen fix pont volt a sarki zöldségesnél, folyamatosan morgott, és folyamatosan veszekedett a főnökkel, úgy tűnt, ez a mindennapos játék hozzátartozik a bolt imázsához, akárcsak Rezső úr folyamatosan ritkuló fogsora és Milan-meze. Ugyanakkor a valódi koránál duplájának látszó fiatalembert kedvelték a vevők, mert velük mindig készséges volt, igaz, minden különleges kívánságért őt ugrasztották és ő teljesítette is. Vajon hol trógerol tovább, lesznek-e olyan törzsvásárlók, akik ugyanúgy ragaszkodnak hozzá, mint itt néhányan?

Ugyanazon az estén került a kezembe a Szüleimről egyik valaha látott legszebb kép, amikor sokadszor néztem meg újra Fellini Ginger és Fredjét. Az én szüleim is nagyon szerettek táncolni fiatal korukban. Lassan mi is abba a korba érünk, amikor már csak visszatekinteni tudunk ifjúságunkra, én mégis sokszor úgy érzem, mintha az évtizedekkel ezelőtti történések is jelen idejűek lennének.

Három napig állt fenn az a kerítés, amely megakadályozta, hogy az utasok a főúton toronyiránt átvágva jussanak el a HÉV-ig. Ha minden korlát csak ennyi ideig maradna, már eljött volna a boldog anarchia kora. De lehet, hogy csupán fémtolvajok teljesítettek jószolgálati küldetést.

„Vagy te kötöd fel őket, vagy ők kötnek fel téged” – szögezte le egy fiatal lány barátjának, aki nem tudott különbséget tenni barátnői, a dögös Darina, a nyúlánk Dóra és az énekes Zoé között.

A Bűbájos Küsmödi napszemüveggel védekezik a nappali szürkület ellen. Bántóbb is az, mint a ragyogás, csak nem vesszük észre.

Bázis italbolt a Bosnyák tér mellett. Értékes útmutatás a piásoknak. Itt lehet alapozni.

Meghalt egy idős asszony a házban. A nevét 20 éve ismerem a levélszekrényekről, mégsem tudom őt beazonosítani. És nem ő az egyetlen, még az emeletünkön is van, aki mellett nyugodtan elmennék, ha az utcán találkoznék. Pedig nem is vagyok embergyűlölő.

Hazaérek, és ott találom Anyámat, amint egy régi komódból szedi ki azokat a leveleket, amelyeket soha be nem vallott szeretőim írtak nekem. Ez a komód ma az ő lakásukban van, de egykori titkos levelezésemet valahol máshol őrzik és eszükbe se jutna abban kutakodni. Anyám szélsebesen futja át a leveleket és mielőtt megszólalnék, megnyugtat: ő mindenről és mindenkiről régóta tud, de ezután is hallgatni fog. Hallom csengetni a postást. Lemegyek, tele van a postaládám kézzel írott levelekkel, húsz évvel ezelőtti típusú borítékokkal, és akkori árú bélyegekkel. A levelek stílusa ugyanolyan, mint a régieké, de egyetlen név sem ismerős, pedig többnyire azokra is emlékszem, akiktől egyszer kaptam levelet. Vagy vannak olyanok, akiket még magamnak sem vallottam be?

Kedvenc zenekaromat hívom meg vacsorára, mindenféle jó zenéket hallgatunk. Egyszer csak Lady B. elővesz egy nagy altszaxofont, és mosolyogva felém nyújtja. Gyerekkoromban volt egy piros-kék műanyagból készült játékszaxofonom, ami meg is szólalt, kisebb dallamokat lehetett rajta fújni, de e hangszer ízére csak később kaptam rá, amikor meghallottam Dicket, Birdöt, Trane-t vagy később éppen Lady B.-t. Most kézbe veszem az altót, és - csodák csodája – le is játszom rajta egy jól ismert futamot. Lady B. mosolyogva bólint, mire Ch. és M. már nyomják is alá: „Pa-papa-pa-pa-papa-pa-papa-paaaa…”. Legszívesebben magamhoz ragadnám a basszust is, hiszen azt a riffet jól tudom – ta-dam, ta-dam, ta-dadadada-dam – de a végén még nagyképűséggel vádolnak barátaim…

Két néhai kedves szerkesztőmmel ülök egy szobában, és felemlegetem nekik, hogy micsoda csapattal dolgoztunk együtt hajdanában. Felsorolok legendás neveket, mire az egyikük – aki nemcsak szakmai zsenialitásáról és hirtelen haragjairól, hanem iszonyatos szivarjairól is híres volt – mély megvetéssel néz rajtam végig: „Most mélységesen megsértettél” – mondja, és egyenként elemzi, hogy ki miért volt gyenge eresztés. Kezdem megérteni azt az egykori mondást, mely szerint ő azért volt annyit külföldön, mert nem lehetett őt hosszú távon elviselni…

Elegáns hajléktalanunk egy hatvanas években kiadott, narancssárga vászonkötéses könyvet olvas. Mintha ismerős lenne a borító, talán olvastam is valamikor, de nem akarom közelebbről megbámulni. Olyan lehet ő, mint ama bölcs ember, aki a lágerben egy nappal halála előtt kezdett el egy új nyelvet tanulni.

Plüssnyúl egy felfordított kalap és egy üres kockás takaró társaságában az Árpád-hídnál, miközben gazdája odafent, a jeges eső verte villamosmegálló alatt fújja furulyán, hogy „Gyengéden ölelj át”. „Répára gyűjtök, köszönöm” – így a nyúl felirata.

Láttam egy filmet, amely mintha a korábbi önmagamról szólt volna. Arról, aki, ha éppen egyedül volt, megpróbált visszatérni egy régebbi szerelméhez, vagy ha a lány hirtelen felbukkant, nem utasította vissza. Arról, aki bárhol, bármikor képes volt valakit felszedni a kaland kedvéért, akkor is, ha tudta, hogy legjobb esetben is csak két éjszakás történet lesz. Arról, akihez beköltöztek, és akitől kiköltöztek és ebből rendszert csináltak. És örömmel fedeztem fel a filmben sok-sok lemezritkaságomat, amelyekből ugyanúgy le tudnám vezetni életemet, mint a főhős, de soha eszembe se jutott, hogy egy lemezboltban dolgozzam.

A miniszterelnök-helyettes történelmi bejelentést tett: újabb 25 évig fogják hülyének nézni a magyar lakosságot.

Mostanában egyre gyakrabban szemlélem meg a velem szemben ülő nők kezét. Lehet, hogy csak azért, hogy a lábukat elképzeljem? Csak az a furcsa, hogy a hosszú, erős, de nemes vonalú kezek keltik fel a figyelmemet, és gazdáiknak aligha lehet pici, párnás lábuk, amilyenekért mindig odavoltam. Őszül a vén faun.

Szólj hozzá