2015. ápr 21.

Politikus punkok patáliája – The Clash: London Calling (1979)

írta: Göbölyös N. László
Politikus punkok patáliája – The Clash: London Calling (1979)

clash

Bár az 1970-es évek végén korántsem volt olyan „forradalmi helyzet” a nyugati féltekén, mint 10 évvel korábban, azért a fiatalok, különösen Nagy-Britanniában, nem voltak némák. A megkövesedett szigetországi állapotok, amelyeket az erősödő észak-ír válság is súlyosbított, a politikai-gazdasági krízissel szemben tehetetlen munkáspárti kabinet, majd a kíméletlenül konzervatív Thatcher-kormány, a Vaslady közel másfél évtizedes uralmának kezdete szülték a korábbi külsődleges extremitásokat túlszárnyaló punkok korszakát, amelyben a fiatalok a legegyszerűbb, ám annál hangosabb és provokatívabb zenében ismerték fel magukat.

„Ha tudsz három akkordot, már zenész vagy” - volt a jelszó egy olyan periódus után, amelyben zeneakadémia-szökevények és muzsikáló poéták vitték a prímet. Ebben a szellemben lépett színre a Sex Pistols, ám az ő botrányos pályafutásuk lényegében nem volt más, mint egy kiválóan időzített „nagy rock and roll svindli”, de hamarosan felbukkantak olyanok, akik a primitívnek ható zenével komoly, harcos mondanivalót közvetítettek. Közülük a legmarandóbbat a The Clash alkotta.

Az „Összecsapás” valahol a Pistols-nak köszönheti indulását, mert kezdeti menedzserük, Bernard Rhodes korábban Malcolm McLaren üzlettársa volt, és McLaren megfűzte Rhodest, hogy az új banda kísérje el Johnny Rottenéket 1976-os, hírhedtté vált „Anarchy In The U.K” turnéjukra. A zenekar azonban, amelynek frontembere egy brit diplomata Törökországban született fia, Joe Strummer lett, hamar túllépett az öncélú törés-zúzáson. 1977-es első, a nevüket viselő lemezük már megmutatta, hogy milyen tartalékai vannak a punknak, és hamarosan tanúságot tettek szociális és politikai elkötelezettségükről is. 1978-ban már ők voltak a fő sztárjai a Rock a rasszizmus ellen nevű, a kelet-londoni Victoria Parkban 80 ezer néző előtt tartott koncertnek. Második LP-jük Give 'em Enough Rope már az USÁ-ban is ismertté tette nevüket és a rock and roll-ős Bo Diddley előzenekaraként léphettek fel az Államokban. Ilyen tanoncévek után készült 1979-ben a punk „klasszikusa”, a dupla London Calling: a Rolling Stone a 80-as évek legnagyobb albumának nevezte, a Q magazin minden idők 5 legjobb brit albuma közé sorolta, míg ugyanez a szaklap szerint Penny Smith borítófotója, amely egy New York-i koncerten készült „gitártörés” közben, „A rock and roll legikonikusabb képe” volt. E felsőfokú jelzőkhöz még hozzátehetjük, hogy a London Calling a vinil-korszak utolsó meghatározó rock-műve volt.

A The Clash e két korongon végleg bebizonyította, hogy a punkok nemcsak „csörömpölni” tudnak: Strummer (ének, gitár), Mick Jones (gitár, vokál), Paul Simonon (basszus, vokál) és Topper Headon (dob) az új zene korlátlan energiáját be tudta oltani a rock and roll és a 60-as évek beatjének legjobb hagyományaiba, de szívesen nyúltak a reggae, illetve ennek fehér brit oldalhajtása, a ska elemeihez is. A címadó nyitódal szögletes ritmusával, kiáltozó gitár-riffjével, ugatásaival valósággal arcul üti az embert, messzire hangzó vészjelzés a „jégkorszak eljövetele” előtt. „Inkább kiáltvány, mint dal” - írta róla egy korabeli kritikus. A London Calling később szállóige lett, a dalt pedig legalább fél tucatnyi filmben felhasználták, köztük a Billy Elliottban, sőt még a Halj meg egy másik napon című James Bond-filmben is. A Brand New Cadillac és a Hateful a társtalanságról és a menekülésről szól – ez utóbbi tipikus „pogózó” szám, szinte lehetetlen ülve hallgatni, a Jimmy Jazz a rendőri önkény ellen emel szót, míg a reggae-s Rudie Can,t Fail a nemzedékek egymás mellett való elbeszélését boncolgatja.

A 2. oldal a Spanish Bombs-szal nyit, enyhén Beatles-es vokállal, amelyben az ETA-féle terrorizmust párhuzamba állítja az 1936-39-es polgárháborúval és az IRA észak-ír szakadárok merényleteivel. A Guns of Brixtont is a napi aktualitású, a londoni külvárosban lezajlott faji zavargások ihlették. A The Right People groteszkjére a Kinks is büszke lenne. A Lost In The Supermarketet ajánljuk mindazoknak, akiknek herótjuk van a pláza-kulturától.

A 3. oldalon a Wrong 'em Boydot nem lehetne komolyan venni, ha nem egy véres kisstílű alvilági leszámolásról szólna. A Death and Glory-ben Headon megenged magának némi Who-s dobot, a lelkes hangnemet azonban könnyedén lehűti az álszenteket megbélyegző szöveg. A Koka Kolába pedig csak azért nem köthetett bele a világot mérgező édes-puffasztó löttyöt gyártó amerikai mamut, mert Strummerék ügyesen elkerülték az írásazonosságot, pedig éppen a cég univerzális „mámor-hadjáratát” vették célba. A The Card Cheat Krisztus- és megváltás-parafrázisnak is felfogható – de mindezek a dalok rendkívül tömörek, még csak véletlenül sem túlbeszéltek!

A befejező oldal belesző a lemezbe egy kis romantikát, de nem levegővételt a már megszokott ugatással (Lover,s Rock), a Four Horsemen a lelki tunyák felrázása készült kissé fárasztó nóta, a végén egészséges gitártépéssel. Az I,m Not Down már-már kétségbeesett biztatás, hogy lehet ennél sokkal rosszabb is. A végére pedig visszatér a reggae, a Revolution Rock, amely énekében is Bob Marley stílusát idézi – mert talán így meghallják azok is, akik szerint ez a világok legjobbika. Kódaként pedig megkapjuk a Train In Vaint, amelyet még a borítón sem jeleznek: a cím Robert Johnson Love In Vainjére utal, amely egy pályaudvari búcsúzást mesél el, itt azonban azt követelik Clashék: „Maradj velem”.

Bár a London Calling kerek, lezárt egész volt, a fiúk folytatták a maguk rock-támadását az 1980-as Sandinista! tripla nagylemezen, amelyet egy szimpla lemez áráért adtak, szolidaritásul a nicaraguai Somoza-család ellen fegyverrel harcoló gerillákkal, de egy kicsit túl sokat akartak markolni, és a kevesebb több lett volna. 1982-ben a Combat Rock vezérdala, a Should I Stay Should I Go előrevetette az öbölháborúkat. 1991-ben, majd 2003-tól a dal a közép-keletre vezényelt amerikai katonák kedvence lett.

A banda azonban nem bírta tovább, kifulladt, vagy inkább a 80-as évek közepének már nem kellett ez a „militáns” hangnem. Joe Strummer megpróbálta egyedül folytatni, de már csak kevesekhez jutott el. Több ízben feltűnt filmekben is, Jim Jarmuschnál a Mystery Trainben, Martin Scorsesénél a Komédia királyában. Tagja lett a Red Wedge-nek, a baloldali brit szakszervezeti mozgalom „zenész tagozatának”, Paul Wellerrel, Stinggel, Billy Bragg-gel, Jim Kerr-rel. Végül 2002 decemberében Joe váratlanul eltávozott e világból.

Szólj hozzá