Írolvasgondol

A Velencei filmfesztiválon mutatták be tavaly Al Pacino legújabb filmjét, A színész árnyékát, amelyben ő játssza a főszereplő Simon Axlert, aki úgy érzi, hogy elvesztette a tehetségét, depressziós lesz és az öngyilkosság gondolatával foglalkozik, amíg nem találkozik egy fiatal leszbikus nővel.

A filmet húsz nap alatt forgatták Barry Levinson házában, Philip Roth “ Megaláztatás “ című regénye alapján készült forgatókönyvből.

A film most került a spanyo1országi mozikba, ebből az alkalomból készített vele interjút az El Pais és a La Vanguardia. Részletek az interjúkból.

El Pais . -Ön tudja, hogy milyen nehéz annak a gyereknek az élete, aki szülők nélkül nőtt fel.

- Mindnyájan gyerekei vagyunk valakiknek és sokan szülők, de ez nem jelenti, hogy szakértők vagyunk a szülő-gyerek viszonyban. Mindenki megteszi, amit tud és vannak szülők, akik csak a gyerekek miatt maradnak együtt vagy a családi szellem tiszteletben tartása miatt. (Al Pacino itt saját magáról, Alfredo Jamesről beszél, Salvatore Pacino és Rose Gerardi fiáról, akinek szülei elváltak, amikor még egészen kicsi volt). Én magam nem voltam jó apja Juliának (a nagyobbik lánya, aki akkor született, amikor 49 éves volt), de a dolgok javultak az ikrekkel (Antonnal és Oliviával, akik 61 éves korában születtek). Tudja, hogy mi az öröm? látni hármukat, ahogy nőnek. Az biztos, hogy a kicsik közvetlenül hatottak a munkakedvemre, mert inkább velük szerettem tölteni az időmet. Áttelepültem Los Angelesbe, mert az anyjuk (Beverly D,Angelo színésznő) ott él. Az én jelenlétemben nőttek fel, ami nem valósult meg Julia esetében. Én alig ismertem az apámat, a családom az anyám és a nagyszüleim voltak. Gyönyörű emlékeim vannak, bár magamat nehezen tudtam elfogadni. Nem voltam jó tanuló, csak meg kell nézni a jegyeimet. Remélem, hogy az én gyermekeim kihasználják a két otthon lehetőségeit, mindegyikben olyan játékokat játszhatnak amilyeneket a másikban nem tudnak. Megtanultam azt is, hogy sokat beszéljek róluk az anyjukkal, hogy tudjam, mi van velük.

- Amikor Ön híres lett, nagyanyja kivételével nem volt családja.

- Az ő számára ez az egész őrültség volt. Szerencsére mellettem állt a mentorom az Actors Studióban, Charlie Laughton és a barátom Martin Bregman, aki producere volt az öt legjobb filmemnek.

-Ön a hetvenes években elérte a sikert, ugyanakkor átélte,hogy mit jelentenek a túlkapások, az elfelejtések, amelyek ezekből fakadtak.

(A színész visszaemlékezik arra, hogyan változott meg az élete, amikor a Keresztapa sikere után, hála Michael Corleone-nak, a producerek által hanyagolt színészből világsztár lett.).

- Radikális változás volt és hiszik, nem hiszik, ötven évvel ezelőtt egy teljesen más világban éltünk. Másképpen képzeltük el a hírnevet és más volt a művészet iránti vágy. Más érdekek vezéreltek bennünket.

- Abban a korszakban szinte legendává vált.

-A legenda Marlon Brando volt. Utánoztam őt, amikor fiatal voltam. Aztán jöttek a hetvenes évek, a felgyorsulás évente két filmmel, a túlkapások, az elfelejtések, amelyeket a túlkapások okoztak. Akkor a színházhoz menekültem, hogy visszatérjek a játék lényegéhez. A színház az. ismétlésen alapul, a szavak meg vannak írva, de az érzelmeket te adod bele.

(A színész, aki Oscar-díjat kapott a legszentimentálisabb filmjéért, A nő illatáért, nem akar a múlton gondolkodni.).

- Az a helyzet,hogy nem tudok következtetéseket levonni belőle, mert az élet kiszámíthatatlan. Az egyik nap azzal kelsz, hogy kedved van sok mindent csinálni, másnap fáj mindened és azokra a napokra emlékszel, amikor nagy ivó voltál. Tudatában vagyok a koromnak és annak, hogy a világ gyorsan változik. Az évek múlásával az ember rájön, hogy két dolog maradt a számára: a képzelőerő és az emlékei .Nem a filmről van szó, de szeretném jobban megismerni az élet pszichológiai oldalait,mert annak ellenére,hogy sokan úgy gondolják, senki sem képes teljesen megérteni az élet történéseit.

A La Vanguardia kérdései:

- Nem történhet meg Önnel, hogy mint filmjének hőse, félni kezd a színpadtól?

- Könnyű elveszíteni a képességet, főleg akkor, ha az ember nem tud koncentrálni, elveszíti az erejét és a munka teherré válik. Velem ez is megtörtént.

- Axlernek, a film főszereplőjének depressziójában öngyilkossági hajlamai vannak. Ítélkezik ezért felette?

-Nem. Ő számomra egy figura, akit el kell játszanom. Csak megérteni próbálom. Vannak szerepek, amelyekben jobban érzem magamat és vannak olyanok, amelyekért meg kell dolgozni. De mint színész, azt keresem, hogy miként tudnám a legjobban kifejezni, hogy kicsodák és feltárni emberi oldalukat.

-Mit keres egy filmben, a pénzen kívül?

- Az ember pénzért dolgozik, ezt nem lehet tagadni. Pénzért dolgozom, ez kétségtelen, de jobban lelkesedem azokért a filmekért, amelyek tetszenek nekem, bár ezekért általában nem kap az ember annyit.

- Vannak mesterei?

- Igen és nagyra becsülöm őket, de minden szeretetem a tanítónőmé, aki nagy hatással volt az életemre. Kamasz voltam, amikor beszélt nagyanyámmal, akivel akkor éltem és azt mondta, hogy tehetséges vagyok, arra kell, hogy buzdítson, hogy a színészetet válasszam. Fontos, hogy legyen valaki, aki hisz az emberben, főleg, ha egy olyan utcagyerekről van szó, mint amilyen én voltam. Ez a tanítónő vette a fáradtságot, hogy beszéljen a nagyanyámmal, felmászott gyalog hat emeleten és megivott vele egy csésze teát.

- Abbahagyja a színészetet, mint Simon Axler tette?

- Őszintén, nem tudom. Volt egy időszak, nem olyan régen, amikor azt mondtam, nem csinálom tovább. De most nem tudom. Arra gondolok, hogy boldog voltam azzal az élettel, ami nekem jutott, azt csináltam, amit szerettem és nem volt más az életemben, csak ez. És bár, mint mindenki, sok mindent bánok és azt mondom, fáradt vagyok, meggyőzőm magamat, hogy a repülőm, mindennek ellenére, még nem szállt le. A metafora rossz, de biztosítom arról, hogy még repülök.