2015. jún 11.

Az utolsó nap Vietnamban

írta: Göbölyös N. László
Az utolsó nap Vietnamban

saigon-hubert-van-es.jpg

1975.április 30 reggelén, egy szürke szerdai napon, amikor szokatlanul vég nélküli és szomorú eső esett Saigon kihalt utcáin, Du’o’ng Van Minh, akit a Big Minh néven ismertek, nem borotválkozott. Nem volt rá ideje, és egy kis fehér szakáll fedte az állát. Csak néhány hűséges embere maradt mellette az üres, őrség és funkcionáriusok nélküli Függetlenségi palotában, akik észrevették ennek a megszokottan fegyelmezett, az orchideákat a kertjében oly nagy gondossággal ápoló személynek a banális nemtörődömségét. Néhány órája még a köztársaság elnöke volt, de már csak néhány perce maradt. Hozzászokott ahhoz, hogy a legrövidebb időkre és vészhelyzetben töltse be az Állam legfelső tisztségét.

12 évvel korábban, 1963-ban, az államcsíny és Ngo Dinh Diem meggyilkolása után, három hónapig volt államelnök. Ez alkalommal azonban nem voltak a háta mögött az amerikaiak és cinkosaik, akik elmenekültek. A háború csúcspontján több mint félmillióan voltak. Hatvan ezren meghaltak, mindössze húszezren maradtak különféle tanácsadókként, akik az utolsó pillanatban menekültek el egy fülsüketítő, rendetlen helikopter század fedélzetén. Ez volt a történelem legnagyobb és egyben leggyorsabb helikopteres evakuációja. Graham Martin amerikai nagykövet felemelt fejjel, és hóna alatt az amerikai zászlóval repült el a nagykövetsége teraszáról, miközben a tengerészgyalogosok egy csoportja fegyverrel tartotta sakkban azokat a vietnámiakat, akik elfoglaltak egy átjárót, és csak a pillanatra vártak, hogy kifoszthassák az épületet. Az utca kihalt és csendes, az égbolt átláthatatlan volt. Csupán Saigon távolabbi településeiről hallatszottak időnként robbanások, szórványos lövöldözések, és néhány válasz nélküli lövés. A tüzérség moraja még messze volt. Minél inkább közeledett, annál jobban szorított az idő.

A városban a tolvajok zavartalanul törték be a kirakatokat, a katonák eldobálták fegyvereiket és levetették egyenruhájukat, egy tiszt pedig egy újságíró szeme láttára követett el öngyilkosságot az elesett katonák emlékművénél; a lakosság, amely bezárkózott a házaiba, aggódva hallgatta a rádió utolsó híreit. Big Minh elnök egy rövid ujjú katonai kivingben méltósággal várta az üres palotában a győzteseket. Azért választotta ezt az öltözetet, hogy élete legfontosabb aktusát hajtsa végre: a hatalom átadását a kommunistáknak, akik már bejelentették közeli érkezésüket. Meg volt győződve arról, hogy a történelem leghosszabb háborújának befejezését várják tőle. Izgatott volt és álmatlanul töltötte az éjszakát. Egy jó barátja, a francia Jean Louis Arnaud újságíró, aki a várakozásnak ezekben a pillanataiban fogott vele kezet, elmondta, hogy a keze csöpögött az izzadtságtól.

30 év háborúról van szó, annak különböző fázisait beszámítva: a japánok elleni háború a II. világháború idején, a francia gyarmatosítók elleni 1954-ig, majd ezt követően az amerikaiak elleni 1974-ig, és most a Dél- és Észak-Vietnam közötti harc, amelyet be kell fejezni.

Big Minh illúziókban ringatta magát, mivel azt hitte, hogy komolyan veszik őt. Úgy képzelte, hogy a kommunisták készek egy olyan ceremóniára, amelyen ő, mint elismert semleges vezető tárgyalna a megadásról. Egy órával korábban a rádióban parancsot adott a déli fegyveres erőknek a tűzszünetre, és erre hívta fel az ellenfelet is. Tri Quand, a buddhista vallási tekintély telefonja meggyőzte arról, hogy nincs más út, mint a megadás. Big Minh elfogadta ezt a tanácsot, de abban reménykedett, hogy párbeszédet folytathat a kommunistákkal, amely megmentheti a Dél, és az ő saját katonai becsületét.

A béke közel volt, de nem lett „becsületes”mint ahogy Richard Nixon jelentette ki két évvel korábban, a párizsi szerződés aláírásakor, amely lehetővé tette az amerikaiak kivonulását Vietnamból 1973 első napjaiban. Ezért Henry Kissinger, az amerikai tárgyalófél Béke Nobel díjat kapott. Le Duc Tho, a vietnámi tárgyaló, nem fogadta el, mert tudta, hogy a háborúnak nincs vége.

Big Minh hadsereg nélküli tábornok volt. Hatalma nem volt, s ezért semmit sem ajánlhatott a győzteseknek. Még arra sem tarthatott igényt, amit a katonák úgy neveznek, hogy” a fegyverek becsülete”. Rendkívüli erőfeszítéseket tett, hogy elkerülje azt, ami néhány nappal korábban a kambodzsai Pnom Penh-ben történt, ahol a vörös khmerek, alig hogy elfoglalták a várost, kiürítették, mint egy emberi szemétkosarat, mindenkit megöltek, aki ellenállt, vagy a régi rendszert képviselte. Az észak-vietnamiak azonban másként viselkedtek, nagylelkű győzteseknek mutatkoztak, amikor bevonultak a teljesen védtelen Saigonba.

Ezen az április reggelen, amikor várták, hogy a kommunisták megjelenjenek a harckocsijaikkal, a főváros félelemben élt, a bosszútól való félelmében. A város több részében kitört a pánik. Családok százezrei, köztük katolikusok menekültek a tankok elől. Ezeket az embereket az évek során a kommunista terrorral rémítettek, amely végülis nem konkretizálódott. Néhány ostoba riporter azt írta, hogy a tömegek az érkező kommunizmus elől menekülnek. Azok számára, akik menekültek az északi hadsereg elől, a tét az életük volt. bár valójában nem az volt. Vagy csak azon kevesek számára, akik, mint az a kevés katona, aki elhatározta, hogy megöleti magát, ha nem teszi le a fegyvert, vagy, mert megbocsáthatatlan bűnökért felelős. A háború és a gyűlölet harminc éve alatt a halál megszokott volt. És a változás, amely néhány óra alatt következett be, nagyon hasonló volt a halálhoz.

Az amerikaiak már négy éve, 1968-ban a Tet offenzíva idején elhatározták, hogy megszabadulnak Vietnamtól, amelyet ugyan visszavertek, de ez alkalommal a vietnami háború csapdának bizonyult. Ha meg is tudtak nyerni néhány csatát, annak elviselhetetlen ára volt: fél millió katona állandó jelenléte, az amerikai közvélemény a lázadásig felzaklatva. Ebben a háborúban Amerika a kínzások, a válogatás nélküli repressziók, a szőnyegbombázások és a vegyi fegyverek használata miatt elveszíteni látszott a presztízsét, és nem tudta elfedni a bevallhatatlant, egy győzelem palástja alatt. Azt a szuperhatalmat, amely győzedelmeskedett a II. világháborúban, az indokinai félszigeten a világ egy sarkában megalázták. Időközben születőben volt a maoista Kínával való kapcsolatfelvétel, amely immáron a Szovjetunió ellenfelévé vált, megosztva ezzel a világkommunizmus frontját. A vietnami konfliktus elavulttá tette a visszaszorítás (rollback) és az elszigetelés politikáját, amely megállítani lett volna hivatott a kommunizmust Ázsiában. A dominó elv, amely szerint Saigon eleste a kommunizmus megállíthatatlan előrenyomulását váltja ki, hiteltelenné vált. A Pekinggel kialakult új kapcsolatok viszont garantálni látszanak az autoriter kapitalizmus dél-kelet ázsiai elterjedését a Singapur-i modell alapján.

A párizsi megállapodás csak időnyerésre szolgált, mivel adott néhány évet a saigoni rezsimnek. És a határidő 1975 első heteiben járt le: a déli hadsereg vezetői, mint a tekebábuk estek össze, gyakran harc nélkül. A Hanoi kormány csak egy hadosztályt hagyott Északon, az összes többit (18 hadosztályt) Saigon felé irányítottak. Páncélos egységeket küldtek, amelyeket ponyvából szabott szandált viselő katonák kísértek, annak a paraszt hadseregnek a híres lábbelijét, amely 1954-ben Dien Bien Fu-nál megverte a Saint Cyr akadémiát végzett tábornokok gyarmati hadseregét.

Tíz év elnökség után, a közelgő és elkerülhetetlen összeomlás előtt Dél-Vietnam elnöke, Nguyen Van Thieu, kárhoztatva az amerikai protektorokat, akik elárulták őt, feleségével együtt elmenekült. Nyolc nappal később Big Minh abban a reményben, hogy megalapozhatja az északiakkal való megbékélést, elfogadta az elnök helyettesítését. A közös nacionalista alappal számolt. „Egység a haza nevében” jelszavát hirdette meg. De Észak nem ismerte el. 1975. április 30-én 12 óra 15 perckor három T54-es szovjet tank, rajta a Nemzeti Felszabadítási Front zászlajával, egy pillanatra megállt a Függetlenség Palotája előtt, díszlövést adott le, majd tovább folytatta útját, egy tucat páncélozott harckocsi kíséretében.

Binh tábornok nem számított arra, hogy találkozik az NFL elnökével, de azt remélte, hogy egy képviselőjével lebonyolíthatja a megadás és a hatalom átvétel ceremóniáját. Ezzel szemben egy egyszerű tiszttel találta szemben magát, akinek az volt a feladata, hogy átvizsgálja a Palotát, és bevonja a Vietnami Köztársaság lobogóját. Saigon központjában ezalatt már, a lassan az utcára merészkedő emberek zavart pillantásaitól kísérve, vonultak a gyalogosok. A páncélos osztag parancsnoka Big Minh-t és minisztereit egy szalonba terelte és az elűzött elnököt két órával az után, hogy átvette a megbízatást, felszólította, jelentse be a rádión, hogy a déli Köztársaság hivatalosan megszűnt és megadja magát Észak ideiglenes forradalmi kormányának. Ezt követően hirdetik ki az újraegyesülést. A hídon, amely átszeli a Vörös folyót, húsz évvel korábban, egy szandálos vietnami katona üldözte az utolsó megvert francia katonát, és fenéken rúgta. A francia megfordult és katonásan tisztelgett. A vietnami hasonlóan katonásan válaszolt..

Szólj hozzá

történelem háború USA Vietnam