2015. jún 12.

Itáliai töredékek 1.

írta: Göbölyös N. László
Itáliai töredékek 1.

Róma.  A Via Piave sarkán áll egyike azon kevés éttermeknek, amelyek a kötelező délutáni szieszta-időben is nyitva tartanak. A Caffé Piavéban az asztalokon bordó a terítő, feketék a szalvéták. Pincérünk Sri Lanka-i, de tökéletesen beszéli a római dialektust, de Magyarországról fogalma sincs, arról pedig még kevésbé, hogy nekünk, magyaroknak, mint jelentett 100 évvel ezelőtt a Piave.

Panziónk neve Il Papavero. Pipacs, vagy mákvirág, ahogy tetszik. Zeffirelli Napfivér, Holdnővérében Assisi Szent Ferencnek egy pipacsmezőn támadtak látomásai, Donovan zenéje mellett. Abban a korban mindenki valami tudattágítóra asszociált. Szobánkban bordó az ágy és feketék az éjjeli lámpák ernyői.

Bemenekülünk az eső elől a Piazza Venezián a Bar Brasilébe, ahová egy sor carabiniere jön utánunk. Nyilván ez a törzshelyük, mert a bár fölött van a parancsnokság. Kitárgyalják az előző napi városi derbit, és látványosan kiutálják a Lazio-drukkereket. Pedig az egyikük még koccintani is akar a csapossal a Kék Sasokra, de a barista látványosan elhúzza a poharát. A mellettünk lévő asztalnál egy nő az utcát bámulja, majd egy nagy, sima füzetbe verssorokat ír. Lehetetlen kivennem azonban, hogy milyen nyelven.

Piac a Via Alessandrián. A kardhal még holtában is lenyűgöző. Mini-padlizsánnak nézek egy húsevő növényt. Szerencsére csak bogarakat eszik. Egy buszmegállót keresünk, hárman futnak össze azonnal, hogy útba igazítsanak minket. Nézik okostelefonon, tableten, nem találják, közben ott van az út másik oldalán.

Nem jutunk be a Galleria Borghesébe, mert már egy hétre minden belépőt lefoglaltak interneten. Mert csak így lehet. Próbálok megoldást keresni, nem hagynak, a számítógépes rendszert nem lehet kijátszani. Negyven évvel ezelőtt még megtette volna egy kis baksis. Sebaj, inkább sétálunk egy hatalmasat Róma legszebb parkjában. Életem három fenséges platánt „szentháromságnak” nevezi.

A Modern Művészetek Galériája. Az aula fő attrakciója egy hatalmas, töredezettnek tűnő tükör, amelyen mindenféle klasszicizáló szobrokat helyeztek el. Életem végigmegy a tükrön, de rossz érzései vannak vele, maga sem tudja, miért. Az egyik teremben illusztrált haiku-könyvet állítottak ki. „ A tenger lecsap/a sziklára felfalni/követ és évet”. Egy másik teremben a Mussolini-éra néhány udvari művészének otrombaságait csodálhatjuk meg. A legjobb egy korabeli harci repülőgép, amelyet puzzle-darabokból állítottak össze.

Egykori csodálatos iskolám, a Lycée Chateaubriand körül sétálunk, a Villa Strohl Fern falain kívül ott fociznak velem lélekben régi osztálytársaim, ott sétálnak teljes ártatlanságukban első szerelmeink. Eljutunk a bejárathoz, belesek a kapun, amelyen négy éven át nap mint nap átléptem. „Mit keres, uram? Ez egy iskola” – lép oda hozzám egy harminc körüli fiatalember és szólít meg franciául. „Tudom, uram – felelek neki, meg sem lepődik, hogy franciául – ide jártam…” A tanár úr még kósza gondolat sem volt akkoriban…

(folyt)

Szólj hozzá