2015. jún 14.

Szűrtreáll 74.

írta: Göbölyös N. László
Szűrtreáll 74.

Azt mondják, híresség lettem, mert vendégségben voltam valahol és betörőket futamítottam meg. Még a fotóm is felkerült az internetre. Mindig is tudtam, hogy van egy alteregóm, aki visszaél a nevemmel, de én egyáltalán nem találom a dolgot viccesnek.

Házibuli egy nagy lakásban, amelynek mindig újabb és újabb rejtett zugai bukkannak elénk. Itt találkozik a Férfi régi kis Barátnőjével, aki álomszerű szeretetével egyszer az életét mentette meg. A buli folyamán gyakran összetalálkoznak, bár nem együtt érkeztek, és minden alkalmat megragadnak, hogy megöleljék egymást. A Férfi minden ölelésnél azt érzi, hogy a Kislány egyre erősebben, egyre kétségbeesettebben szorítja magához, mintha védelmet keresne nála, de szavakkal nem árul el semmit. Sokáig senki semmit nem vesz észre a bulizók közül, egyszer azonban éppen egy olyan terem sarkában ölelik meg egymást, ahol rengetegen vannak. Felháborodás és gúnyos megjegyzések fogadják őket. Ekkor válik ki a tömegből a Nagy Fehért alakító színész – félúton szerepe és valódi, ellentmondásos énje között – és egy zenés példázatban, amelyben a másság iránti tolerancia a tanulság, kel hatásosan a védelmükre. A Férfi és kis Barátnője megnyugszanak, kéz a kézben távoznak és nem törődnek többé senkivel.

Egy ódon negyedben keresek egy művelődési házat, amelyet romkocsmává alakítottak át. Előtte az utcán néhány indiai ruhás, szakállas alak kántál egy dalt, amely fél úton van a 60-as évek acid rock-ja és a buddhista mantrák között. Beinvitálnak egy alagsori szobába, ahol hasonló figurák vannak, és bár látszólag meditálnak, szinte elképzelhetetlen hangzavar veszi őket körül. Egyikük azonban megkínál egy vízipipával, és ahogyan egyre mélyebbeket szívok belőle, körülöttem lecsendesül minden.

Egyik kedvenc zenekaromról készült filmben úgy láttam, hogy a színpadon fénylő akasztófák állnak. Pedig csak a világító testek állványai voltak.

Lemegyek az aluljáróba és rémülten tapasztalom, hogy az öt előre haladó kijárat mindegyike le van zárva. Nem álom. Valóság a Nyugati téren, 2015 májusában.

Egy sajtóvetítésen odalép hozzám egy rádiós kolléga. Szabadkozik, hogy nem ismert meg, mert legutóbb még nem volt szakállam. Negyven éve van szakállam, ő akkor még a világon sem volt. Ugrunk. „Hallom – mondja – hogy felvettek a hírügynökséghez”. „Éppen hat éve rúgtak ki” – mondom neki, mire elpanaszolja, hogy őt eddig csak ötször akarták kirúgni és azóta is próbálkoznak. Megértem. A kirúgást is ki kell érdemelni…

Egy boltban egy kiskamasz fiú folyamatosan hangosan és hamisan fütyül. Néha az anyja szól neki valamit, akkor kurtán válaszol, majd fütyül tovább, csak úgy zeng tőle az üzlet. Ránézek, teljesen egészségesnek látszik. Ennyire leszarja a külvilágot, vagy így védekezik ellene?

Megcsókoltam….(az említett keresztnév említése sértés lenne…). Agyonfestett bárcás kurva nyúl pinaszájjal az üdítős üveg felé. Ezt Andy Warhol sokkal elegánsabban rajzolta meg, neki nem volt szüksége arcra, csak szájra.

Mostanában egyre gyakrabban remeg a jobb szemem, néha el is zsibbad. Eddig megkímélt az élet az ilyen löketektől, ellentétben számos kortársammal. Úgy látszik, nekem is be kell állnom a sorba.

A Férfi ruhavásárló körútra indul gyalog és kijut az országútra. Körülötte a táj olyan, mint a Város közelében. Az úton szembe jön vele Kékasszony, aki ezúttal fehér-fekete mintás blúzt. Bal kezén hatalmas kötés. Kisírt szemmel meséli el a Férfinak, hogy egykori férje ismét visszakönyörögte magát hozzá, de ugyanolyan brutális, mint volt, kis híján eltörte a karját, de most végre a rendőrök vitték el a gazembert. A Férfi el is felejti miért indult, belekarol Kékasszonyba és elindulnak toronyiránt. Egy régi barátnál kötnek ki, akivel valamikor a Férfi együtt zenélt, nagy terveket szőttek, de aztán egyikükből sem lett muzsikus. Itt pihennek meg és találnak egymásra sokadszor, mert számukra egyszer negyvenvalahány évvel ezelőtt úgyis megállt az idő. Mégis el kell válniuk, Kékasszony ott marad a házban, a Férfinak viszont haza kell mennie, de nem találja a cipőjét. Végül a barátja ad neki egy, a lábánál 5 számmal nagyobb papucsot és még el is kíséri egy buszmegállóhoz, mert ott rendszeresen elütnek valakit a járdán. A Férfi eközben azon gondolkodik, hogyan számol el elveszett cipőjével…

Odakint májusi napsütés. Beszállunk a liftbe felsőszomszédunkkal, akinek egyetlen pillantásától a legragyogóbb színek is elhervadnak. „Végre süt a nap” – mondom neki, és ő máris kész a válasszal: „De holnap után jön a hideg, a jégeső, a vihar”. Még jó, hogy csak öt emeletet megyünk együtt, és nem jön velem tovább.

Álmomban egymás után jönnek a hírek, hogy „horrorhalált” haltak ismert újságíró kollégáim, akik soha nem féltek megírni az igazságot. Álmomban írtam egy verset, amit nagyon jónak tartottam, de mire felébredtem, elfelejtettem. Csak arra emlékszem, hogy szerepelt benne a „tor” szó. Aztán egyik este odabújtam Életemhez, nem voltam éppen felhőtlen kedvemben, elaludtam az ölelésében, és akkor egy érdekes, kék színű várfokot láttam, amelyet benőttek a virágok…

Mostanában gyakran megesik velem, hogy más szót írok le, mint amit szeretnék, vagy egy szónak többször is neki kell rugaszkodnom, hogy végre a helyes változatot kopogjam le.

Egykori kedvenc lapom legszebb lábú kolléganője hív el magához, amit akkoriban csak egyszer tett meg, de akkor sem történt közöttünk semmi. Most nem is tudom, mi az oka a meghívásnak, ugyanoda hív, mint ahol már jártam, de már régen nem ott lakik. Ráadásul a tömegközlekedési eszközök, amelyekkel mennem kellene, közvetlen átszállással, nem is kapcsolódnak egymáshoz. Az utolsó buszról, ami egy hegyről visz le, menet közben kell leszállnom úgy, hogy a busz padlójáról egyenesen az úttestre esem.

New York-ból indulok hazafelé repülőgéppel, holott még el sem jutottam odáig. A gép órákon át repül az amerikai metropolis felett és mielőtt átkelne az óceánon, leszáll egy nagy szikla tetejére, közvetlenül a Szabadság-szobor mellett. Egy blues-muzsikus játszik a fedélzeten, csupa jó szándékból beállok mellé, de ő ezt sértésnek veszi. Amíg várakozunk, fürdünk egyet az óceánban, de egészen máshol kötünk ki, mint ahol bementünk a vízbe. A repülőgép sehol és kezdünk kételkedni abban, hogy egyáltalán New York-ban vagyunk…

Betévedek egy folyóirattárba, ahol megtalálom az összes olyan újságot, magazint, amelyekbe valaha írtam, de egyikben sincsenek benne az én írásaim. Lehet, hogy egy rajongóm kigyűjtötte őket?

Két órával a nagy budapesti vihar előtt elkezdett a hideg rázni, majd forróság öntött el. Azt hittem, maláriát szedtem össze a Nápolyi-öbölben. Pedig valószínűleg csak a villámok közeledtét éreztem. A vihar alatt aztán ugyanez a borzongás vett rajtam erőt. Ki tudja, talán Zeusz leszármazottja vagyok? Nem árt a körmömre nézni…Én azonban inkább összegyűjtöttem magamban jótékony energiává a körülöttem sistergő elektromosságot. Talán hasznára lehet még valakinek…

 

 

Szólj hozzá