2015. júl 04.

Magyar emberek

írta: Göbölyös N. László
Magyar emberek

piac.jpg

A legszebb germesdorfija van egy idősebb szőke hölgynek az óbudai piacon, de standját gyakran gazdátlanul hagyja, mert vagy szomszédol, vagy a közeli boltjában van. Most ez utóbbiban találom meg, éppen rádiót hallgat és teljes felháborodásáról biztosít az egészségügyiek tüntetése kapcsán. „Hogy mernek az orvosok tüntetni, amikor a legtöbbjük milliókat visz haza minden hónapban, évente többször is elutaznak nyaralni?” – szegezi nekem a kérdést, amire én próbálom a dolgot némileg árnyalni, de gyorsan letorkol: „Sokfelől hallottam, hogy mekkora pénzeket tesznek zsebre, meg láttam is a borítékokat” – harsogja, és amikor a háziorvosokat említem, vaksággal gyanúsít meg. Még teszek egy próbát, megemlítve, hogy egyrészt az orvosok más emberek életéért küzdenek sokszor a végkimerülésig, és olyan körülmények között, amilyent senkinek sem kívánok, hozzátéve, hogy sajnos az elmúlt években volt alkalmam betekinteni néhányszor a magyar kórházak állapotába, másrészt pedig a betegek többsége nem engedheti meg magának a busás hálapénzt, amikor még a gyógyszerekre sem telik. „Na látja, aki nem ad vastag borítékot, azzal úgy is bánnak” – vágja el a vitát, majd felemlegeti, hogy a kormány létre akart hozni egy szuper-hiper központi kórházat, a legjobb felszereléssel, a legjobb orvosokkal, ahol minden súlyos esetet el tudtak volna látni, de az ellenzék jobbról is, balról is leszavazta. Ama megjegyzésemet, mely szerint nem az orvosok állítólagos vastag borítékját kellene jobban megnézni, a hölgy elengedi a füle mellett.

A germesdorfija legalább jó…

Egy standdal odébb egy gyümölcsárus kolléga azon fakad ki, hogy megint kiszúrták a kistermelők szemét valami nevetséges támogatással, ami még az aszálykárokra sem elég. „Írni kellene a képviselőknek” – mondja egy vevő. „Na ne röhögtessen már…”- feleli az árus, vevője el is hallgat szégyenében.

Egy idős férfi lecsókolbászt vesz egy húsospultnál. Amíg a kerekes szatyrában helyet csinál neki, leteszi a kolbászt a pult padkájára. Mire eltenné, már nincs ott. Senki sem látta, hová tűnt.

A süteményesnél kisdobos tortát árulnak. Abban a korban éltem, amikor még minden gyerek kisdobos volt, szép kék nyakkendővel, de kisdobos tortáról soha nem hallottam. Legfeljebb úttörőkolbászról. Azzal most még nem találkoztam.

Belépek a lottózóba, ahol egy ápolatlan külsejű, botos férfi és az eladó beszélgetnek. Pontosabban ez utóbbi kiabál. „Ezek mind KISZ-titkárok voltak, akik nem értettek semmihez, úgy kerültek be a politikába, és aztán megvették az egész piacot. Most ki az a marha, aki…” – de nem folytatja a gondolatmenetet, hanem az én lottórendelésemet veszi fel. Így nem tudom meg, hogy ki az a marha. Lehet, hogy éppen én…

Szólj hozzá

piac emberek nép Magyarország