2015. júl 10.

Akaratosan az akaraterőről

írta: Göbölyös N. László
Akaratosan az akaraterőről

nakaratero_oszton.jpg

A jól nevelt gyerekeknek hamar megtanítják, hogy nem „akarok”, hanem „kérek”. Aztán a jól nevelt gyerekek felnőnek és rájönnek arra, hogy ha csak kérnek, akkor még énekes halott sem lesz belőlük. Közben pedig a jól nevelt gyerekek szülei is tudják, hogy erős akarat nélkül nincs előrelépés nincs tudás, nem érjük el a céljainkat, védtelenek leszünk modern világunk kardfogú tigrisei ellen.

Hogy jön ide ez a rég kihalt ragadozó? Kelly McGonigal amerikai kutató pszichológus Akaraterő-ösztön című „tankönyvében” a barlangi embernek a kardfogú tigrissel szembeni harcának példázatával kezdi annak bizonyítását, hogy az emberi akarat olyan ösztön, amely az evolúció egyik legfontosabb eleme, és amely természetesen alkalmazkodik minden kor kihívásaihoz, illetve annak kísértéseihez. Jöhetnék persze rögtön a klasszikus Oscar Wilde-mondással, mely szerint „képes vagyok bárminek ellenállni, csak a kísértésnek nem.” Már pedig a 21. század tele van olyan mindennapi, szinte kikerülhetetlen impulzusokkal, amelyek könnyen letéríthetnek a magunk számára kijelölt útról és amelyek szorosan összefüggnek azzal a ténnyel, hogy a fogyasztói társadalom részei vagyunk, és ha nem vigyázunk, felfal minket. Talán ezért is időz el a szerző számomra túlságosan is sokat az étkezés és a vásárlás csábításainál, de azért jócskán esik szó a „törzsi létről”, amikor akaratunkat erősen befolyásolják, hogy „mit tesznek mások”, és nem az motivál bennünket, hogy mik a saját céljaink, hanem az, hogy mennyire alkalmazkodunk saját törzsünkhöz, akikhez tartozni akarunk és az hogyan ítél meg minket. Ez napjainkban érzésem szerint sokkal globálisabb kérdés, mint az, hogy betartjuk-e a fogyókúránkat, vagy lemondunk-e egy újabb teljesen felesleges árucikk megvételéről.

Bár a szerző tesz utalást a „birkaszellemre”, a tv-függőségre és a közösségi médiák beszippantó hatására, gondosan kerüli ezzel kapcsolatban a politikai, vallási példákat. Pedig e két miliőben az „akarat” mint varázsszó, nem az egyes emberek, hanem a vezető, a vezér akaratának átviteléről, kevésbé elegánsan szólva az „agymosásról” van szó. Jussanak csak eszünkbe ezzel kapcsolatos kampánybeszédek, prédikációk, vagy esetleg Leni Riefenstahl hírhedt filmje a nürnbergi náci pártnapról, amelynek címe „Az akarat diadala” volt. Pedig ez sem szól másról, mint a megfelelés vágyáról, a „törzsi léthez” való ragaszkodásról.

Mindazonáltal Kelly McGonigal sok olyan gondolatot oszt meg, amelyekben önmagunkra ismerhetünk. Például azokban, akik rendszeresen halogatják a „nemszeretem dolgokat”, vagy a nehezebb feladatokat, vagy azokban, akik úgy érzik, hogy eleget voltak már „jók”, most „rosszalkodhatnak” is egy kicsit. (És itt nem a frusztrációikból kitörni vágyó sorozatgyilkosokról van szó....) Részletesen és közérthetően írja le az agyunkban lejátszódó biológiai folyamatokat, amelyek akaraterőnket mozgatják, hasznosak az önkontrollra, akaraterősítésre vonatkozó gyakorlatai is, és azt sem titkolja, hogy a végletes önkontrollnak milyen veszélyei lehetnek. Azt azonban soha ne feledjük, hogy – mivel az ember társas lény – az akaraterő-ösztön is csak akkor működik, ha olyan közegben élünk, amelyben legalább a minimális támogatást megkapjuk hozzá, amelyben van működő jövőkép. Egyszerűbben szólva: amiért érdemes élni.

Kelly McGonigal: Akaraterő-ösztön (Ursus Libris, 2015)

Szólj hozzá

tudomány evolúció agymosás akaraterő ösztönök Kelly McGonigal