2015. júl 15.

Az utolsó offenzíva hajnalhasadáskor

írta: Göbölyös N. László
Az utolsó offenzíva hajnalhasadáskor

A II.világháború nyugati frontjának megvéresebb csatája

 history_german_advances_battle_of_the_bulge_speech_sf_still_624x352.jpg

1944.december 16-án hajnali 05.20-kor Sepp Dietrich VI. páncélos hadtestének tüzérsége tüzet nyitott. Az amerikai katonák nagy része, azért, hogy megszabaduljon a nedves hó jeges hidegétől csűrökben, vadőrkunyhókban, szénakazlakban és tehénistállókban aludt. Arra számítottak, hogy csak 8.30-kor világosodik. Majdnem az egész frontvonal, a Monschau-i erdő déli része, emlékeztetett a hürtgeni erdő területére, a sűrű ligetekkel, sziklás szurdokokkal, kis patakokkal, néhány úttal, és ösvénnyel, vizes sziklákkal, ahol az agyag olyan mélységű volt, hogy majdnem lehetetlenné tette járművek haladását -  emlékezik vissza az El País, az utolsó Ardennek-beli német támadásra.

A német tüzérség parancsnokai tudták, hogy az amerikai katonák szeretnek zárt helységekben tartózkodni, ezért az ágyúkat mindig az épületekre irányozták. Az amerikai őrök azt a parancsot kapták, hogy soha sem maradjanak az ajtók mellett, lőállást kellett kiépíteniük közel az épülethez, hogy védekezzenek a németek meglepetésszerű támadása esetén. Amint meglátták a horizonton azokat a villanásokat, amelyek egy tavaszi viharra hasonlítottak, szaladtak felébreszteni az épületekben alvókat. Amíg azonban a bombák nem kezdtek robbanni körülöttük, nehezen lehetett magukhoz téríteni az embereket, akik pánikba estek, igyekeztek kibújni a hálózsákjaikból, és összeszedni a felszerelésüket, a sisakot és a fegyvereket.

Már korábban is voltak ágyúzások, de azok nem voltak ilyen intenzívek. Az a néhány civil lakos, aki engedélyt kapott, hogy a hadi zónában maradjon, hogy gondoskodhasson a szarvasmarháikról, rémülten látta, hogy a bombák hogyan gyújtották fel a szénakazlakat, és a lángok hogyan terjedtek nagy gyorsasággal a házaikra is. Néhányan meg is haltak a bombázások idején. A csekély lakosú Manderfeld faluban öten veszítették el az életüket, közöttük három kisgyermek.

A front déli szektorában, amelyet az V páncélos hadtest tartott, a tüzérség csendben maradt. Hasso von Manteuffel tábornok, a hadtest parancsnoka figyelmen kívül hagyta Hitler sürgetését, hogy indítson folyamatos tüzérségi előkészítést. Úgy vélte, hogy egy hasonló tűzsorompó „egy I. világháborús elképzelésnek felel meg, ami egyáltalán nem megfelelő az Ardennekben, figyelembe véve a frontvonalak gyér feltöltését… Egy ilyen terv nem szolgálna mást, mint hogy riadóztassa az amerikaiakat, és figyelmeztesse őket a készülő támadásra, amely a nap folyamán bekövetkezik”. Néhány nappal korábban Manteuffel inkognitóban belopakodott az ellenséges vonalak mögé, hogy megismerje az Our és a Sauer folyók völgyének mélységét azok déli csücskénél. Véleménye szerint”a Sauer jelentős akadályt képez meredek partjai, valamint a kevés átkelési pont miatt”.

Majd kikérdezte katonáit és tisztjeit, a szembenálló amerikaiak a szokásairól. Minthogy azonban kiderült, hogy az „amik” a sötétedés kezdetekor visszavonulnak házaikba és a sátrakba, és nem térnek vissza állásaikba, csak a hajnal előtt egy órával, elhatározta, hogy átlépik a folyót és behatolnak a vonalaikba anélkül, hogy felébresztenék őket. Addig azonban, amíg nem kezdődött el a támadás, a reflektorok fénysugarait az alacsony felhőkre vetítették olyan hatást keltve, mint egy mesterséges telihold. Ez lehetővé tette a gyalogság előőrseinek, hogy az erdők sötétjében utat nyissanak. Ez alatt a műszaki zászlóaljak megkezdték a pontonok építését az Our folyón, hogy elősegíthessék három páncélos hadosztály átkelését.

Hitler úgy gondolta, hogy a gyalogos hadosztályok annyira előre haladnak, hogy a legértékesebb páncélos hadosztályok veszteség nélkül érkeznek a Mosel folyóhoz. Az első információk, amelyek Adlerhorstba érkeztek, hízelgők voltak. Alfred Jodl vezérkari főnök azt jelentette Hitlernek, hogy „a meglepetés teljes volt”. Igaz, hogy sikerült elérni a meglepetést, de amire a németek szüksége lett volna valójában, az a lendület, amely a meglepetést bénító félelemmé változtatná. Néhány amerikai katona elveszítette a fejét, és ahogy tudott, megpróbált megmenekülni. Sok esetben megrémült civilek könyörögtek nekik, hogy velük mehessenek. Másrészt, a német kisebbség néhány tagja, akik hűek maradtak a III. Birodalomhoz, leplezetlen elégedettséggel szemlélték a káoszt. „ Bár néhány helyen kitört a pánik- mondta a 99. hadosztály egy tisztje - másutt igazi hősiességet lehetett tapasztalni.”. Ez utóbbi, transzcendentális következményekkel lassította le a német offenzívát.

A német ellentámadási kísérlet több, mint egy hónapig tartott, 1945. január 25-én állították le, miután nyilvánvalóvá vált annak kudarca. A II. világháború nyugati frontjának legvéresebb hadműveletében 200 ezer német és 610 ezer amerikai vett részt. A náci csapatok embervesztesége megközelítette a 100 ezret, és 20 ezer amerikai esett el. Ezt követően felgyorsultak a hadiesemények és alig több mint 3 hónappal később a Harmadik Birodalom teljes vereséget szenvedett.

Az Ardennek-i csatáról számos film készült, a leghíresebb Ken Annakin A halál ötven órája című alkotása, amelyet 1965. december 16-án, a német ellenoffenzíva 20. évfordulóján mutattak be.

 

 

Szólj hozzá

történelem II.világháború Ardennek-i csata