2015. aug 21.

Szűrtreáll 78.

írta: Göbölyös N. László
Szűrtreáll 78.

Időtálló fajvédelem – olvasom egy plakátról. Van már önnek fóbiája?

A római Piazza Navonán a torony termetű kanadai színész tart válogatást következő filmjéhez. Amikor már jó sokan összegyűltek, D.S. elárulja, hogy keres egy forgatókönyvírót is, aki az angol és francia nyelvben egyaránt jártas. Rögtön jelentkezem és D.S. látatlanban elfogad engem.

Kedvenc Zenekarom koncert előtti beállást tart. F. késik, én pedig egy óvatlan pillanatban felkapom a trombitáját és fújok néhány hangot, a többiek elégedetten bólogatnak. Ekkor feltűnik F., hóna alatt a hegedűjével és komor arccal közeledik. Na, lesz nekem most nemulass, hogy egyáltalán hozzá mertem nyúlni féltett hangszeréhez. Reszkető kézzel nyújtom át neki a trombitát, ő egykedvű mozdulatokkal megtörölgeti, majd visszaadja. „Lássuk, mit tudsz” – mondja és már indítja is a hegedű-témát, amibe be kell kapcsolódnom. És előtte sem vallok szégyent.

Soha nem írtam még idegen nyelven forgatókönyvet, egy műanyag gyerek-szaxofonon kívül soha nem próbáltam ki egyetlen fúvós hangszert sem. Lehet, hogy ezek az álmok új utakat jelölnek?

Szorosan karba tett kezű, rövid szoknyás, nyitott combú, szemüveges fiatal lány ül a HÉV-en. Gyanakvó tekintettel figyeli az utasokat, csak a szeme mozog alig észrevehetően. Vajon milyen titka lehet?

Ahogy öregszem, egyre többen tegeznek le. Az hagyján, hogy a tanítványaimmal tegeződöm, de mostanában a postai gyakornoktól a piaci zöldségesnőig mindenki. Most háziorvosom asszisztensnője is csatlakozott, lehet, hogy csak nem akart lemaradni a dokitól, akivel évek óta tegeződünk, mint az művész emberek között szokás. Ez lenne a köszönet örökifjúságomért?

„Most már azt is meghatározzák, hogy milyen ruhát viseljenek, hogy méltók legyenek a pedagógus-pályára. És természetesen politikai hűséget várnak tőlük. Milyen világ ez? Olyan, mint az 50-es években” - beszélget két idős ember az orvosi váróban. Lehet, hogy ők is pedagógusok voltak valamikor, és ha rajtuk múlna, még mindig tanítanának.

„Én alkesznek születtem, de eddig nem tudtam róla” – meséli egy csontsovány, égő, de értelmes tekintetű, legfeljebb negyvenes férfi, és elmeséli egy ismerőse történetét. A balettintézetben tanított, szerették, megbecsülték, mégis ivásnak adta a fejét, a törzshelye jószerével belőle élt. Aztán egy nap nem ment be többé. De legalább a „kivégzését” megelőző időszakban boldogan élt – mondja a mesélő, aki kíváncsian várja a detoxikálás eredményét, hogy mikorra és mennyi időre lesz tünetmentes. „Az biztos, hogy józanul nem tudok bemenni – teszi hozzá végezetül, amikor egy sporttáskával leszáll a HÉV-ről.

Egy augusztusi vasárnapon sikeresen átállították a lottófogadások számítógépes rendszerét. Másnapra összeomlott. Mint minden rendszer, amit mostanában sikeresen átállítanak.

Tolmács-adminisztrátort keresnek olasz nyelvtudással – mondom lelkesen Életemnek, aki próbálja lehűteni várakozásaimat. „Biztosan valami húszéves pipit keresnek” – mondja. És ha úgy tennék, ahogy Gobbi Hilda foglalta el a titkárnői állást? Gyorsan ki kell találnom, hogyan mondják olaszul: „Indiában sóért mezítláb megy Gandhi…”

Beállok egy menekülteket segélyező csoportba, nemcsak élelmet és ruhát, hanem könyveket is gyűjtünk nekik, hogy minél előbb megtanuljanak magyarul. Kamaszkorom boszorkányos roma barátnője is megjelenik, csábít, hogy segítsek egyesíteni a csoportot azokkal, akik a cigányok felemelkedésén dolgoznak és összefognak a bőrfejűek ellen. Szükség is van rá, mert a kopaszok máris támadnak, de gyorsan egységfrontot alkotunk ellenük.

Egy korrupcióellenes fórumon szólalok fel és követelem, hogy vizsgálják ki a nagy hazai fesztiválok körüli csúszópénzeket. Csak miután szavaim nagy felhördülést okoznak, veszem észre, hogy a parlamentben vagyok és ki akarnak onnan tiltani.

A hajdani Eurowoodstock elkorcsosult utóda olyan tökéletesen hangszigetelt, hogy egy városnegyeden túl is hallatszik éjszaka. A nem látunk, nem hallunk semmit országa vagyunk, ha kellőképpen megfizetik.

Egy hajdan jóképű, tehetséges fiút láttam totálisan szétesett vonásokkal és legalább annyira szétázott aggyal. Egy hajdan hihetetlenül dögös, imádnivaló nőt láttam százhúsz kilós teherként vonszolni önmagát. Ők összetartoznak, imádják egymást. El kell-e pusztulniuk együtt?

SZTK, várakozás a labor előtt. Egy nyolcvan feletti öregúr nézi a fiatal nőket elégedett mosollyal. Kommentárra csak egyszer ragadtatja magát: „De szép kövér!” – kiált fel egy teltkarcsú leányzót meglátva. A szúráson túl már én is körbelegeltetem szememet, ahogyan így nyáridőben szokás, lentről felfelé. Két nemes vonalú láb két igéző acélszürke szemben végződik. Egyszer láttam már ilyent, amikor egy Wicca-boszorkánnyal találkoztam úgy húsz évvel ezelőtt, és nem tudtam, hogy a róla készült festmény vagy a valóság félelmetesebb-e.

Az állami ünnep előtt a szupermarketben megjelent a nemzeti cipó. Szeletelve. Mintegy jelképezve a végletekig megosztott nemzetet.

„Ha van virág, amit gyűlölök, már ha lehet egy virágot gyűlölni, akkor az a kardvirág” – mondta a virágkötő, miközben két kardvirág-csokrot próbált összeállítani. Kár, hogy Hightower már odaát van, tudnék neki ajánlani egy testhez álló, nyugalmas munkát.

Nagyboldogasszony napjáról az idén eszembe jutott egy csodás kamasz-szerelem, egy csupa kerek lány, akivel először éreztem, hogy milyen jó hozzábújni telt női formákhoz. Ő ezen a napon született, névnapját is ekkor tartotta. Hatvan éves lett és közel negyven éve nem tudok róla semmit. Talán azért, hogy megőrizzem magamban olyannak, mint amilyennek utoljára láttam.

Tucatnyi olyan tanítványom posztolt a Facebook-on jó hangulatáról árulkodó fotókat a hajdan volt Eurowoodstock elkorcsosult utódáról, akiket nagyra becsülök. Lehet, hogy én öregedtem meg végérvényesen?

Ülünk egy erkélyen, nézzük a zöldet és közben ütemesen csepeg a víz, mintha a bolondokháza hirhedt terápiájának lennénk alanyai. Fekszünk az ágyban, ömlik rólunk a víz, miközben szívünkben kalapál órákon át egy nagy hatótávolságú elektromos kínzóeszköz. Nem sok egy kicsit egyetlen napra?

A sokadalom tátott szájjal nézi az évente egyszeri össznemzeti szemfényvesztést, még tolongani is hajlandó érte. Eljön-e egyszer a pillanat, amikor a rakéták a sokadalom kezében lesznek?

Szólj hozzá