2015. aug 28.

Látva, hallva, érezve

írta: Göbölyös N. László
Látva, hallva, érezve

Kallus György fotóiról

kallus_gyorgy_jazz_kep.jpg

„Vannak dolgok, amelyek nélkül nem lehet élni, és vannak dolgok, amelyek nélkül lehet élni, de nem érdemes. Ilyen a zene és az utazás”. Így foglalta ars poeticáját Kallus György fotóművész. Mintha összebeszéltünk volna, hiszen én is ugyanezt vallom, emberként és írástudóként egyaránt. Talán ezért is voltak jó két évtizede közös találkozási pontjaink, amikor együtt dolgoztunk a Kurírnál, és amikor elmentünk egy-egy izgalmas jazz- vagy igényes rock-koncertre, nem csupán a tudósítás „feladata” vitt minket, hanem – elsősorban – a Zene izgalma.

Ezért is jó volt ott lenni a MÚOSZ-székházban „Lusi” Láttam, hallottam című kiállításának megnyitóján. Ez a csendes, szelíd, hosszú hajával, világoskék szemeivel, sűrű szakállával különös bölcsességet árasztó médiamunkás/alkotóművész ezúttal összehozta legjobb zenészportréit és életképeit indiai utazásának fénnyel, színekkel írt emlékeivel. Mint a pályatárs Keleti Éva megnyitójában hangsúlyozta, a látás és a hallás mellett az érzés is mindig ott van Kallus György fotóiban, az emberi közelség, amelyben nincs helye a pózoknak és az erőltetett beállításoknak.

Természetesen elsőként azokat a fotókat vettem észre, amely közös munkáinkra emlékeztettek: Ian Anderson a Pecsa szabadtérről, a cseh fuvolás-szaxofonos Jiri Stivin magából a csarnokból, Archie Shepp és Trilok Gurtu az Almássy téri Szabadidő Központból. (A sors szomorú fintora, hogy az utóbbi már 8 éve megszűnt, a Pecsát meg hamarosan búcsúztatják…). Shepp keze, Trilok Gurtu átszellemült arca ütői között, de legalább ennyire megragadó a fiatal Lajkó Félix, a már-már extatikus Szakcsi Lakatos Béla, vagy az egész testével muzsikáló Dresch Mihály képe. Az indiai képekben a keleti spiritualitás és a hétköznapok látványa élnek egymással harmóniában. Néhány egész életet magába záró arc mellett ott vannak a buddhista bonc-tanítványok a maguk másdimenziós derűjével a „magas átkelők földjéről” Ladakh-ból, a viharos Dzsammu és Kasmír államból, és az utcaképek, dolgos és dologtalan emberek Uttar Pradesh-ből. Az amitszári Aranytemplom körüli tóban fürdők látványa pedig elfeledteti, hogy e város 1919-ben, majd India függetlenségének kivívása után, 1947-ben milyen véres eseményekről híresült el. Azt tartják, minél többet tud meg az ember Indiáról, annál rejtélyesebbé válik – Kallus György fotói útra hívnak, hogy legalább morzsákat felcsipegethessünk belőle.

Még a kiállítás megnyitója előtt néhány kolléga arról beszélt, hogy a fotós szakma, akárcsak az újságíró szakma, halott. A közmondás szerint akinek halálhírét költik, sokáig fog élni. Igaz ez e szakmákra is, amelyeket már sokszor eltemettek, de a gyászhuszárok mindig elfeledkeznek a mesterekről, akik életet adnak nekik, és tudásuk megihleti a követőket. Kallus György is e mesterek közéjük tartozik.

Szólj hozzá

Magyarország Zene India Fotográfia Kallus György