2015. sze 29.

40 év

írta: Göbölyös N. László
40 év

bethlen.jpg

Igazából csak néhány éve fedeztem fel az Ady Endre utcai platánok szépségét. Negyven évvel ezelőtt még fiatal fasor vezetett el a Gimnázium terétől a Kisállomásig, most már fenséges, árnyas szegélyként kísérnek bennünket odáig, ahol egykor, 13-án, pénteken, 25-en, 19 lány és 6 fiú, érettségit tettünk.

Az a bizonyos 4/c, amelynek átlaga ama nevezetes napon magyarból és történelemből 4,7 volt. A matek 2,6 lett volna, ha bárki is szóbelizett volna e rettegett tárgyból, de az írásbelin már mindenki átment. A történelem abban az évben éppen nem számított kötelező tárgynak (már akkor is folyton reformálták az oktatást), de az osztály többsége, hála Asszírszakállú Tanárunk múlhatatlan vonzerejének, ezt választotta szabadon.

A Gimnázium tekintélyt parancsoló, vörös téglás épülete ma is a régi fényében ragyog. Örökre kortalanná vált, miként folyosói, a múlt század patinás fekete-fehér osztálytablóival, és a híres tanárok domborműveivel, köztük olyanokkal, akik még bennünket is oktattak. E falak között, rendszertől, világnézeti kurzustól függetlenül tisztelik a hagyományokat, büszkék az elődökre, a régi tanítványokra is. Számunkra, akiket 40 évvel ezelőtt nyilvánítottak éretté, nemcsak a tudás (amit egész testünkkel-lelkünkkel ittunk magunkba), hanem a szabad szellemet, a korlátlan kíváncsiságot, az értelem, a gondolkodás becsületét, az emberi tisztességet jelenti a Gimnázium, amíg élünk.

Aznap több érettségi találkozót is tartanak, lent a portánál készséges diákok igazítanak el, hogy melyik terembe kell mennünk. Pedig behunyt szemmel is odatalálnánk: első emelet, a sarokban fent. Itt töltöttük utolsó két évünket, két év földszint után. Ablakunkból a platánsorra, és a strandra látunk, ahol egykor törzshelyünk, az Akvárium működött, bár már régóta egy panzió bitorolja a helyét.

Tizenhárman jövünk össze ezen a szombat délutánon. „Ez több, mint 50%” – mondja egyikünk. „De nincs meg a kétharmad” – kontráz valaki, némi derültséget okozva. Nem ez az utolsó eset, hogy némi áthallás keze teszi be a lábát találkozónkra, hogy néhai Magyartanárunkat parafrazáljuk. A fiúszakaszt hárman képviseljük: K., a Horgos Embör, ahogy a Kosárlabda halhatatlan Mestere nevezte. (Éppen a Mesterről készült portré alatt ülünk), Á., az Ügyvédek Gyöngye és a Hölgyek Öröme és jómagam, kapa-kasza-kerülő írástudó. Osztályfőnökünk, akiről ötévente megállapítjuk, hogy egyre jobb nő lesz, már dédnagymama, de a fenti minősítést továbbra is megérdemli, örömmel konstatálja, hogy mindannyian megvagyunk és már ennek örülnünk kell. Csupán egy fiúról nem tud senki, ő csak az utolsó évben volt velünk, miután menedékjogot kért a Gimnáziumban, de utána nyomtalanul eltűnt. Egyik lány súlyos beteg, de reménykedik, a hajdan Művésznőként emlegetett hölgy Bécsből üzen, nem tartotta biztonságosnak a hegyeshalmi átkelést, egyik másik hölgy, akinek apja egykor az Akváriumban dobolt, avantgárd képzőművész lett, talán Hannoverben él, de most éppen a világot járja. A nagy eminens Jo-t is ritkán látjuk, amióta megtért. Ketten sosem jönnek el, az osztály egykori szépe is csak egyszer volt, most ő sincsen itt, de hitelt érdemlő források szerint ma is vonzó jelenség. FE, a hajdani vívó-életművész most szállodatulajdonos, de legutóbb túlságosan kisebbségben érezte magát férfivonalon, a toronymagas, csendes humorú RM-et a banda többszörös kérlelése és fenyegetése sem tudta kirobbantani otthonról…

De mi, stílszerűen 13-an itt vagyunk. Néhány leányunk kifejezetten előnyére asszonyosodott, mi fiúk sem vagyunk vén trottyok, legfeljebb a hajunk kevesebb. Negyven év óta először látjuk KM.-t, aki hajdan hatalmas fekete hajkoronát viselt, és alig-alig beszélt – most árad a szó a kisvárosi tanárnőből. Nem ő az egyetlen, aki a tanításnak szentelte életét, az egyetemi docens E.-től a mi K.-nkig, akinek meggyűlt a baja egy szülővel, mert „jogtalanul” elvette az egyik gyerek mobilját. Köztük én csak „amatőr” vagyok a magam főiskolai óraadásával, de én is megtanultam, hogy milyen öröm továbbadni a megszerzett tudást.

  1. tűzről pattant, mint mindig és most sem szereti, hogyha keresztnevét becézik. TM. megőrizte fiús humorát, négy gyermek ide, hat unoka oda, de ezúttal nem kell neki helyretennie a férfinépet, mint hajdanában. Itt van KMR, a gyermeklelkű menedzser, presziőz kézmozdulataival, akkor ocsúdunk fel saját korunkra, amikor az egykori Tini-bálvány 70. születésnapi bulijának előkészületét ecseteli. „Steinmannunk”, BMa az adóhivatal regionális informatikáját vezeti, és elárulja, hogy ha a t. hivatal elszúr valamit, akkor mindig rájuk fogják. Ismerős: néhány hónapja egy 2000 forintos céges tartozásomból kétmillióst csináltak, majd a reklamációmra azt válaszolták, hogy hibás volt a program…Egyedül neki jön el mindig a férje, E., a fotográfus, hogy elkészítse az osztálytablót, mellesleg most éppen az első világháború fotós magántörténelmén dolgozik, és a Város szülötte, FV színésznő olasz családfáját kutatja. Az elegáns és titokzatos MahagónihaJu tudományos munkájánál is büszkébb arra, hogy elsőre megkapta az idegenvezetői licenszet a prágai zsidó műemlékekhez. Ügyvédünk szerénykedik, hogy vele szinte semmi nem történt, holott körülötte örökké zajlik az élet, ha kell, ha nem, és a gimnáziumi családi örökséget most Párja viszi tovább testnevelő tanárként. Vannak, akik már a nyugdíjra gyúrnak – elvégre épp 40 éve dolgoznak – és munkás éveik alatt hűségesek maradtak egyetlen munkahelyhez. Vajon lesznek-e a következő generációban olyanok, akik ezt elmondhatják magukról?

Négy tanárunk tiszteli meg találkozónkat. A Zs. Ofő mellett Em., a bájos kosaras-biológia tanárnő, akin szintén nem fog az idő (édesanyja 105 éves), J., az aranyszívű matektanárnő, aki valóságos felüdülés volt másodiktól az elsőben elszenvedett minidiktátor kolléga után, és Cs., a 70 felett is kölyökképű egykori orosztanár, aki manapság orvosi latint tanít medikusoknak. Igazoltan hiányzik az Asszírszakállú, aki évek óta idegenvezetőként osztja meg hatalmas tudását a történelmi Magyarország legkülönbözőbb területein. Este azért egy telefonüzenet erejéig csatlakozik hozzánk…

Felelevenednek ama június 13 nap eseményei. Végre felróhatom Ofőnknek, hogy éppen egy rebetlinél szólított be minket vizsgázni és bizony ezt a nyereményt az Ügyvéd úr és FE soha nem fizették ki. A notórius későn jövő KMR innen is majdnem elkésett, és úgy emlékszik, hogy én voltam, aki szinte belökte őt a könyvtárterembe, de legalább álmai tételét, Thomas Mannt húzta. MahagónihaJúnak az maradt meg, hogy miután megtudta, mikor kerül sorra, hazament napozni házuk pincéjének tetejére. Ehhez is kellett annyi nyugalom, mint az ultihoz…P. viszont egy kirándulást idéz fel, amikor a Dunakanyarba ment az osztály, budapesti átszállással, a fiúk pedig közben eltűntek (Nagymamámat látogattuk meg) és lekésték a vonatot. De miután csatlakoztunk a csapathoz, aznap büntetésből már csak Ofőnket kísérgethettük…Arról most esett szó, hogy szállásunkon egy csillárt is sikerült amortizálnunk párnacsatánkkal…

Akadnak szomorúbb hangok is. Manapság kiveszőben van a tisztesség, a tudás tisztelete – mondják többen, talán azért, mert belőlünk nem veszett ki, amit Szüleink és a Gimnázium belénk neveltek. Megemlékezünk eltávozott tanárainkról is, és a néma egy perc alatt fel-felvillan róluk néhány kép. RE, a földrajz szigorú oktatója, akinél tudni kellett, hogy hol vannak a kollégák boros pincéi, Ty. aki nagyon szerette volna, ha magyar szakra megyek (nem mentem, de ő rengeteget tett azért, hogy az irodalom, olvasónként is, mindennapi kenyerem), „Szellemi anyánk”, akitől az angol nyelv mellett életre szóló leckéket kaptunk emberi tartásból és erkölcsből is, és I. bácsi, aki nemcsak a kosárlabdát szerettette meg még egy olyan fakezűvel is, mint én, hanem örökül hagyta ránk azt a nagy bölcsességet, mely szerint egyetlen nőt sem szabad egy igazi férfiembernek kihagyni…No és az Igazgató úr, aki nem foglalkozott olyan apróságokkal, mint hosszú haj és túlminszoknya, sőt, a házirendbe még egy-egy kocsmázás is belefért nála, csak a tudás számított. És amikor az érettségin látta, hogy Vörösmarty nem a szívem csücske, mentő kérdésként Liszt Ferencre terelte a szót, ahonnan én már könnyedén eljutottam Bartókig és Emersonig…

Ránk esteledik, mire mindenki elmeséli életét, tanáraink sem éppen szűkszavúak, főleg J. tesz ki magáért. Irány a Bagolyvár, ahol már hosszú évek óta a bankettjeinket tartjuk. A legelső még a Hordóban volt, ahol Ügyvédünk sugallatára eljártam Berger asztaltáncát. Rég volt, szép volt…Itt már Életem Párja is velünk tart, ismerik őt osztálytársaim a harmincévesről, szeretettel veszik körül, érzik, hogy mennyit köszönhetek neki. Pezsgő, helyi barackpálinka, könnyű fehér borok gyöngyöznek poharainkban, hatalmas fatálakon hozzák be a vegyestálakat, amelyekben a Pékné-csülöktől a rántott karfiolig van minden, mi szem-szájnak ingere…Mivel Zs. Ofőt elszólítja a család, J. mond pohárköszöntőt „megbízottként”, mígnem figyelmeztetik, hogy a társaságot a szomjhalál környékezi. Beszélgetünk erről-arról, ami a nyelvünkre jön. Ha itt lenne derék Karnagyunk, B., bizony dalra is fakadnánk - nemcsak a nagy éneklésekre emlékszünk, hanem arra is, hogy Deep Purple-t, Jethro Tullt és Osibisát is hallgattunk Bach, Mozart, Bartók és Penderecki mellett – még Á. is, pedig neki már általánosban megmondták, hogy elég, ha csak a dalok szövegét elmondja…

Néha megpróbál befurakodni közénk a politika, a migráns-ügy (elvégre közel a déli határ), de gyorsan túltesszük magunkat rajta, pláne, amikor előkerül egy 1974-es évkönyv, tudós tanáraink esszéivel, valamint a gimnáziumból kicsempészett 4-es osztálynapló, amelyből szembesülhettünk remekléseinkkel és botlásainkkal. Én a mai napig nem tudom, hogyan kaphattam 4-est az integrál-számítás témakörre, csak arra emlékszem, hogy J. e véletlen miatt alaposan leszúrt, hogy miért egyensúlyozom állandóan a bukás szélén…

Éjjel 1 óra körül szedelőzködünk, derűs búcsúk, ölelkezések, semmi felesleges szentimentalizmus. Amúgy azt mondták tanáraink ránk, hogy mi mindig jókedvű osztály voltunk. Nem okozunk nekik ezúttal sem csalódást.

Ügyvédünknél hajtjuk álomra fejünket. Mi ketten a házigazdával még egy órát beszélgetünk. Ahogyan régen, amikor vége volt egy bulinak, és minden elcsendesedett, leültünk és ilyenkor beszéltük meg legkomolyabb, legintimebb dolgainkat, miután letettük aznapi szerepünket.

Másnap ő visz bennünket vissza Budapestre. Ahogyan elhaladunk az Ady Endre utcai platánsor mellett és visszanézek a Városra, egyik kedvenc Szabó Lőrinc-versem kezdő sorai jutnak eszembe: „Mi volt szép? Mi még? Kapásból, s ahogy Kína mondja, a Tízezer dolog...És a vége: Nem, nem, így a leltár is töredék, „Szép volt a vágy, hogy semmi sem elég”.

Szólj hozzá

Hódmezővásárhely Bethlen Gábor Gimnázium