2015. okt 09.

Elsőbbségi levél az Első Ritmusgitárosnak

írta: Göbölyös N. László
Elsőbbségi levél az Első Ritmusgitárosnak

john-lennon-john-lennon-9703252-1024-768.jpg 

Drága John,

75 éves vagy ma, még öt év és kétszer annyi leszel, mint amit fizikai valódban velünk töltöttél. De ennek már régen nincsen jelentősége. Azóta is szólsz hozzánk, válaszolsz egyre csak szaporodó kérdéseinkre, miközben hallgatjuk Zenédet, és bár mindig bujkál bennünk egy kis szomorúság, jól érezzük magunkat a társaságodban.

48 éve annak, hogy követlek. Ma is megvannak és szépen szólnak az akkori mono kislemezek, pedig átéltek három országot, 12 költözést, és néhány kölcsönbeadást. Barátommal azt játszottuk, hogy ő George, én pedig John. Már ő is odaát van, a valódival együtt. Megdöbbentünk, mi, 13 éves ártatlan kölykök, amikor híre jött, hogy Yokóval meztelenül jelentetek meg egy lemezborítón (persze nem láttuk), de tetszett, hogy ágyba bújással tiltakoztatok a háború ellen, szó szerint véve a Make Love, Not Wart. Aztán azon a tavaszon, Rómában, ahol akkor éltem, megjelentek a nagy fehér plakátok: „La guerra é finita, se voi lo volete”. De jó lenne, ha ma is teleszórnátok a világot ilyen plakátokkal, hogy vakuljanak bele fehérségébe a sötétlelkű hisztériakeltők, és ébredjenek fel végre azok, akik belezuhantak e háborús paranoia rémálmába!

És persze ott voltak a dalok. Amikor először hallottam az I Am The Walrust, erős szívdobogást kaptam a „fals” hangoktól, aztán szép lassan egyik kedvencem lett, főleg, amikor már felfogtam szövegének minden pimaszságát és elvetemült szójátékait. De imádtam a Revolutiont, a durva változatot, amelyben a recsegő gitárok között figyelmeztetsz: a pusztításban ne számítsanak Rád a 68-asok. És a többit, az A Day In The Life tanmeséit, az I’m Only Sleeping és a Lucy lebegését, és érnem kellett, mire teljesen magamévá tudtam tenni az I Want You-t, de a Strawberry Fields Forevert is. A Fehér Albumról pedig, amelynek négy fotója egykor szobám falát díszítette, kezdettől fogva a Cry Baby Cry abszurdja volt az egyik kedvencem. Miattad akartam énekes lenni.

Néhány évvel később aztán lázadást robbantottam ki egy magyar kollégiumban, amikor egy bulin zenekarom az „utolsó engedélyezett szám” címén összekötötte a Te Give Peace A Chance-edet (már túl voltunk az Eper és vér sokkján) ennek lelki testvérével, a Ringasd el Magaddal. Máig a fülemben dübörög 150 lány villanyoltást megtagadó dobolása! De játszottuk az Oh, Yokót, az Oh My Love-ot, és természetesen az Imagine-t. Az a csodás klip, amelyen Te zongorázol és énekelsz, míg Yoko egymás után tárja ki a fehér spalettákat, számunkra egyet jelent a Világ kitárulásával és befogadásával. Az albumot ronggyá hallgattuk, de éveknek kellett eltelnie, hogy felfogjuk a Gimme Some Truth dühét és a How? spirituális gondolatait. Miként ahhoz is idő kellett, hogy leessenek nonszensz humorod poénjai és agyament, de mindig találó nyelvfacsarásaid. Azért négyévenként mindig eszembe jut a „general erection”, azaz az „általános állasztás”. Bocs.

Aztán jött az a keddi nap. Barátnőm hívott fel a rettenetes hírrel. Képtelen voltam felfogni. Nagyanyámat mentem meglátogatni a város túlsó végére, aznap volt a születésnapja. A metrókijáratnál árusították az Esti Hírlapot, amelynek hátsó oldalán a következő hír szerepelt: „Őrült merénylő végzett a Beatles-sztárral”. Amikor karácsonykor megkaptam utolsó lemezeteket, rajta olyan csodákkal, mint a Woman vagy a Watching The Wheels, már egyszer s mindenkorra véget ért a kamaszkorom. Úgy végezted, mint szinte mindenki a 20. században, aki békés, megértő világot kívánt embertársainak. Jean Jaurés, Máhátmá Gandhi, Martin Luther King, később Olof Palme, Jichak Rabin és Roger testvér. Mert ölni és gyűlölni könnyebb, mint szeretni…

Aztán 13 évvel később megérinthettelek. Yoko Budapesten rendezett kiállítást, és kezet foghattam vele, a szemébe nézhettem. Ott voltál benne, átélhettem az elmaradt nagy találkozást. Nyolc évvel e kivételes pillanat után megtaláltam az én „Yokómat”. Bár rólunk nem készült olyan képsorozat, amelyen egybeolvad az arcunk, ugyanúgy egy testlélek vagyunk, mint Ti, ugyanúgy kitágítottuk egymásnak a világot, ahogyan Ti. Ő is képes volt arra a csodára, hogy lecsendesítse bennem a zűrzavart. Ezért sem hiányozhat soha Karácsonyainkból a Happy Xmas (The War Is Over)…

Tizenöt évvel ezelőtt szemüveget kaptam. Nem is volt kérdés számomra, hogy milyen legyen a kerete. Te sokáig szégyellted rövidlátásodat, aztán védjegyeddé tetted kerek okulárédat. Nemrégiben „kinőttem” a lencséjét, és az optikus új keretet javasolt, mondván, hogy az enyém „már nem divat.” A keret maradt.

75 éves vagy ma, még öt év és kétszer annyi leszel, mint amikor fizikai valódban velünk töltöttél. De ennek már régen nincsen jelentősége. Azóta is szólsz hozzánk, válaszolsz egyre csak szaporodó kérdéseinkre, jó egy-egy dallal, dalsorral, vagy idézettel időről időre visszanyúlni Feléd. Most például ezt a gondolatodat érzem leginkább a mának szólónak: „Amit Jézus, Buddha, vagy Mohamed mondott, az helyes volt. A fordításokat rontották el.”

Ölellek e szép napon sok szeretettel.

László, vagy John, ahogy tetszik.

Utóirat:

Majdnem elfelejtettem: tananyag lettél a médiafőiskolán a szövegkörnyezetéből kiragadott „népszerűbbek vagyunk Jézus Krisztusnál” mondásoddal.

Szólj hozzá

rock béke Zene John Lennon