2015. nov 02.

Negyven év után sem tisztul a köd a Pasolini-ügyben

írta: Göbölyös N. László
Negyven év után sem tisztul a köd a Pasolini-ügyben

noteverticali_it_pierpaolopasolini_5.jpg

1975.november 2. Mindenszentek éppen kiment, Halottak Napja éppen beköszöntött. Ostia, a máskor oly barátságos tengerpart, a rómaiak kedvenc fürdőhelye azon a hajnalon borzalommá vált. Itt találták meg Pier Paolo Pasolini holttestét. Az 53 éves, világhírű filmrendezőt, akit hazájában íróként, költőként, nyelvészként és irodalomtudósként is tiszteltek. Láthatóan agyonverték. Hamar megtalálták a feltételezett gyilkost is, egy bizonyos Giuseppe „Pino” Pelosi nevű, alig 17 éves homoszexuális fiatalembert, akit, amikor letartóztatták, éppen Pasolini Alfa Romeo 2000 típusú kocsiját vezette

Pelosi akár egy korai Pasolini-film szereplője is lehetett volna. A Róma közeli Guidoniában született 1958-ban, az iskolából 12 éves korában kimaradt. A kis településen jól ismerték már kamaszkorától, mint piti bűnözőt, akit többször is letartóztattak rablás miatt. A fiatalkorúak börtönében verseket kezdett írni, gitározni tanult, dalokat komponált. Feltehetően a romlottság és a lelki szépség kettőssége vonzhatta hozzá Pasolinit. Lehet, hogy egy új Ninetto Davolit látott benne? Filmjeinek aranyszívű, harsány életörömöt sugárzó szereplőjét ugyanis a művész Róma egyik nyomornegyedében fedezte fel 1963-ban, megérezve az ösztönös tehetséget az akkor mindössze 15 éves fiúban, aki élete végéig alkotótársa és legjobb barátja maradt. (A gyilkosság hajnalán ő azonosította Pasolini holttestét Ostiában.). Hogy mi is történt valójában, máig homály fedi. Pelosi akkor azt vallotta, hogy Pasolini felszedte őt, különböző ajánlatokat tett neki, ő azonban nem akart kötélnek állni, összevitatkoztak, verekedni kezdtek és a fiú véletlenül úgy ütötte meg a művészt, hogy Pasolini belehalt sérüléseibe.

Pelosit 9 és fél évi börtönre ítélték, szándékos emberölésben való részvételért. 1982-ben feltételesen szabadult, de különböző kisebb bűnügyek (betörés rablás, kábítószer-árusítás stb…) miatt többször is újra elítélték.  

Az ügy, minden tragikuma ellenére, nagyon egyszerűnek látszott. A „másságát” mindig is nyíltan vállaló Pasolini „bűnös szenvedélye” áldozata lett.

Csakhogy „PPP” nem csupán az olasz kultúra egyik, rendkívül sokoldalú, szabálytalan zsenije volt, hanem örök provokátor, aki nagyon szeretett volna valahová tartozni, de vagy őt nem fogadták be, vagy pedig ő fordított hátat az adott közösségnek. Olyan ember volt, aki rendszeresen fittyet hányt az erkölcsi, politikai, vallási konvencióknak és soha nem félt szembemenni az árral. Akár olyannal is, amelyről tudhatta, hogy maga alá temeti.

Pelosi évtizedeken át hallgatott. Vallomása azonban már annak idején is sokakban kétségeket ébresztett. És úgy tűnik, nekik lett igazuk: a férfi ugyanis 2005 májusában az olasz állami tv-csatorna, a RAI 3 Ombre sul giallo (Árnyak a bűntény felett) című tényfeltáró műsorban közölte: nem volt köze Pasolini meggyilkolásához. Az általa megnevezett valódi tettesek személye - Pelosi kitálalása idején már halottak voltak - is sejtetni engedte, hogy a szálak másfelé vezetnek. Ezek a személyek, Giuseppe és Franco Borsellino, akik az alvilágon belül is a söpredékhez tartoztak, rendszeres látogatói voltak az olasz újfasiszta párt, az Olasz Szociális Mozgalom (Movimento Sociale Italiano - MSI) egyik helyi csoportjának. Az MSI-t 1946-ban alakította meg a Mussolini-féle bábállam, a Salói Szociális Köztársaság néhány túlélője, és egészen 1995-ig, a szélsőjobboldali Nemzeti Szövetségbe (Alleanza Nazionale) való beolvadásig legálisan működött Olaszországban, bár egyes tagjait időről időre kitiltották a közéletből. Ez már jelzett valamit abból, hogy nyomozásnak milyen irányt kellett volna vennie, de a Pasolini halálában érdekeltek köre ennél lényegesen szélesebb volt.

Pasolini egész életében szorgalmasan gyűjtötte magának a tisztelők és a rajongók mellett az ellenségeket is. Itáliában nem ritka, hogy egy kommunista meggyőződésű ember egyúttal hívő katolikus, „PPP”-nél azonban ez is radikális formát öltött. Miközben egész életében harcos baloldali volt, és magáévá tette az Olasz Kommunista Párt alapítójának, Antonio Gramscinak az értelmiség küldetésére vonatkozó elveit (Egyik leghíresebb nagy költeménye éppen a Gramsci hamvai – Le ceneri di Gramsci), csupán néhány évig volt tagja magának a pártnak, amelyből már 1950-ben kizárták vállalt homoszexualitása miatt. 1955-ben különösen nagy csalódást okozott neki, hogy első regényét, az Utcakölyöket (Ragazzi di vita) nemcsak a polgári establishment, hanem a párt is fanyalogva fogadta. A 60-as években már a konzumizmust és Észak-Olaszország kulturális dominanciáját ostorozta, 1968-ban pedig magára haragította a lázadó diákokat: a március 1-i Valle Giulia-i összecsapások után, amelyben számos rendőr is megsérült, az utóbbiak pártjára állt. A L’Espresso című hetilapban közzétett versében a diákokat „papa kedvenceinek” nevezte, akik nekirontottak a szegény sorból származó rendőröknek. 1968 után végleg szakított a kommunizmussal és a Marco Pannella vezette, szélsőbaloldali, harcosan antiklerikális Radikális Párt híve lett haláláig. Ebben az időszakban barátai között tudhatta az akkoriban Rómában élő, idehaza állandóan a viták kereszttűzében álló Jancsó Miklóst is. Mélységes hite állandóan szembeütközött csillapíthatatlan egyházellenességével. 1962-ben például perbe is fogták a ROGOPAG című epizódos film egyik története, A túró (La ricotta) miatt. Ebben egy Passió-film forgatása során az egyik lator szerepét játszó éhező statiszta a végső jelenet felvétele előtt túleszi magát és valóban meghal a kereszten. Legalább ekkora megdöbbenést okozott, hogy a Mamma Romában egy öregedő prostituáltat szinte Madonnaként ábrázol, a lopáson fogott, beteg fia pedig úgy hever a börtönpriccsen, mintha egy feszület lenne. Vegyes fogadtatásra lelt két évvel később a Máté Evangéliumával (1964), amelyben kimondatlanul is párhuzamot vont a krisztusi és a kommunisztikus eszmék között. Több „marxista” kritikus azzal vádolta Pasolinit, hogy „engedményeket tett egy reakciós ideológiának”. Pasolini azzal vágott vissza, hogy a „marxizmus konformizmusára reagált”, mert szerinte a marxisták nem hajlandók tudomásul venni olyan fontos dolgokat, mint az élet és a halál misztériuma”. 1966-ban valóságos „vitafilmet” készített a Madarak és madárkákkal (Uccellini e uccellacci) amelyben két vándort, akik ferences szerzetesekként is megjelennek, egy „baloldali értelmiségi” varjú kísér el útjaikon. Aligha kell magyarázni az 1971-es Decameront: a leggyilkosabb humorú jelenetben a világ leggonoszabb embere olyan hatásosan gyónja meg összes bűnét keserves haldoklása közepette, hogy halála után szentté avatják. Egy évvel később pedig a Canterbury mesékben az inkvizíció rajtakap egy homoszexuális párt: az egyik „kifizeti” a büntetést, megússza, a másiknak azonban nincs egy vasa sem, ezért máglyán égetik el. Halála előtt azonban mindkét filmet megtagadta az „Élet-trilógia” harmadik darabjával, Az Ezeregyéjszaka virágával (1974) együtt, majd elkészítette a szinte nézhetetlenül szörnyű filmes végrendeletét, a Salo avagy Szodoma 120 napját (1975), De Sade márki azonos című műve nyomán, párhuzamot vonva a libertinus kor végletekig vitt szexuális perverziói és a fasizmus között. A film bemutatóját Pasolini már nem érte meg: az olasz cenzúra nagy nehezen engedélyezte a vetítést 1976 januárjában, de három nap után letiltották és elkobozták a filmet, és a producer Alberto Grimaldit fogták perbe obszcenitás miatt.

Mindez azonban még mindig kevés lett volna, még az „ólomévek” Itáliájában is ahhoz, hogy a művészt megöljék. De Pasolinival ennél sokkal nagyobb bajok is voltak. PPP publicistaként volt a „legveszélyesebb”. Ügye erősen emlékeztet a híres baloldali kiadó, Giangiacomo Feltrinelli esetére, akit 1972. március 15-én holtan találtak egy Milano közeli nagyfeszültségű vezeték egyik oszlopának tövében. A hivatalos verzió szerint a szélsőbaloldali Partizán Akciócsoportok (Gruppi di Azione Partigiana – GAP) alapítóját, aki szervezetét az olaszországi fasiszta puccsveszély miatt hozta létre és az utóbbival szembeni „gerillaharcot” szorgalmazta, a milánói áramszolgáltató elleni szabotázsakció végrehajtása közben saját pokolgépe ölte meg. 1979-ben a Vörös Brigádok nagyszabású perében e szervezet tagjai is ezt a változatot erősítették meg. Negyven évvel Feltrinelli halála után azonban a Corriere della Sera nyilvánosságra hozta két egykori tekintélyes törvényszéki orvos jelentését, amelyet annak idején a nyomozók és a bíróság nem vett figyelembe és a közvélemény előtt is elhallgattak. E jelentésben az orvosok olyan halált okozó sérülésekről tesznek említést, amelyeket nem okozhatott robbanás…

Pasolini ugyan nem tartott kapcsolatot semmilyen városi gerilla, vagy terrorista szervezettel, írásaiban azonban egyre keményebben ostorozta az olasz államot, leleplezve a hatalom, az alvilág és különböző árnyékszervezetek kapcsolatait. 1973 és 1975 között jelentek meg a Corrierében „Kalóz írásai” (Scritti corsari), amelyek közül az egyik leghíresebb az 1974. június 24-én megjelent Arc nélküli hatalom (Potere senza volto) volt. Ebben a művész a fogyasztói társadalomnak, mint „totalitárius” kulturális trendnek a dicsőítését a hatalom manipulációjának tartja, amellyel – például a „munkásosztályt kispolgársággá alakítva” – érzéketlenné teszi az embereket az ország súlyos problémái iránt. Úgy látja, hogy ezáltal a fasizálódással szembeni „felháborodás” is csupán arra jó, hogy az emberek lelkiismeretét megnyugtassa, miközben a hatóságok, az igazságszolgáltatás közel öt év alatt semmit sem tettek a milánói mezőgazdasági bank ellen 1969. december 12-én elkövetett terrorcselekmény valódi tetteseinek leleplezésére, és ugyanígy homályban maradnak annak az 1974. május 28-i bresciai pokolgépes merényletnek a mozgatói, amelyet egy antifasiszta tüntetés ellen hajtottak végre. Pasolini egyben felveti saját nemzedéke felelősségét is, mert nem figyelmeztette a fiatalokat, hogy rossz utat választanak. Hasonló nézeteket fejtett ki 1975. október 30-án, azaz két nappal halála előtt Stockholmban egy svéd kritikusokkal folytatott beszélgetés során, amelynek hangfelvétele csak 2011-ben bukkant fel. Ebben Pasolini külön kárhoztatta a katolikus egyházat és az Olasz Kommunista Pártot azért, hogy gyakorlatilag asszisztáltak a „konzumista fasizmushoz”, amelyben „még a terroristák is hazasietnek a zenés tv-show-ra, miután elhelyezték pokolgépeiket.”

Pasolini halálos ítéletét valószínűleg egy tényfeltáró riportregény írta meg, amelyet már nem tudott befejezni. Az Olaj (Petrolio) ugyanis olyan szálakon indul el, amelyeknek elvágása a legmagasabb köröknek is érdeke lehetett. A kézirat-töredék először 1992-ben jelent meg az Einaudi kiadásában, majd 2010-ben Marcello dell’Utri szenátor, Silvio Berlusconi egyik bizalmasa jelentette be: birtokában van egy hiányzó, 79 oldalas fejezet, amelyben szó van az egykori olasz állami olajipari vállalat, az ENI körüli bonyodalmakról, alapító-elnökéről, Enrico Matteiről, aki 1962. októberében egy máig nem tisztázott repülőgép-szerencsétlenségben vesztette életét. A nagy könyvgyűjtő hírében álló szenátor állítása szerint egy fogadáson egy ismeretlen férfi ajánlotta fel neki a kéziratot, amit feltehetően elloptak Pasolini lakásáról. A kéziratot azóta sem mutatta be, de bejelentése nyomán azonban újabb nyomozás indult a Pasolini-gyilkosság ügyében is és kiderült, hogy az írót valóban foglalkoztatta a Mattei-ügy és elképzelhető, hogy forró nyomra bukkant. A szerencsétlenség után napvilágot láttak olyan feltételezések, hogy pokolgépet helyeztek el az ENI-elnök gépén, és az akcióval a CIA-t, valamint az olasz katonai titkosszolgálatot, a SIFARt, valamint a szicíliai maffiát gyanúsították. Tény, hogy Washington és közeli szövetségesei nem nézték jó szemmel, hogy Mattei komoly üzleteket kötött a kommunista Szovjetunióval és több közel-keleti országgal, hogy letörje a világ olajpiacát uraló „Hét Nővér” monopóliumát, valamint sértette az olajüzletben is érdekelt corleonei klán érdekeit is. Az is tény, hogy 1970 őszén Francesco Rosi rendező A Mattei-ügy című filmjéhez felkérte Mauro de Mauro oknyomozó újságírót, hogy rekonstruálja Enrico Mattei utolsó napjait. De Maurót azonban, aki közel egy évtizede kutatta a maffia és olasz politikai-gazdasági élet összefonódásait, 1970. szeptember 16-án elrabolták palermói otthonából, és soha többé nem került elő még a holtteste sem. Egyes feltételezések szerint az újságírót nemcsak a Mattei-ügy miatt tüntették el, hanem azért is, mert állítólag tudott Valerio Borghese herceg készülő, de 1970 decemberében leleplezett puccskísérletéről, amellyel a „Salói Szociális Köztársaság” restaurációját próbálta volna végrehajtani. A dolog pikantériája, hogy De Mauro az egykori bábrezsim híveként egy olyan partizán-ellenes osztagban vett részt a háború végnapjaiban, amelynek parancsnoka maga Borghese herceg volt. 1945-ben Milánó felszabadításakor elfogták, de megszökött a börtönből. Három évvel később bíróság elé állították, mint az 1944-es Fosse Ardeatine-i náci tömeggyilkosság bűnrészesét, mert azzal vádolták, hogy az SS besúgója volt. Végül azonban felmentették. A per után Szicíliába ment, ekkor kezdődött újságírói karrierje. 1959-től halálig az Olasz Kommunista Párt tulajdonában lévő L’Ora című palermói lap munkatársa volt…Közben Dell’Utrit 2010-ben hét évi börtönre ítélték a maffiával való külső bűnszövetkezés címén, és az ítéletet 2014 januárjában másodfokon megerősítették. A szálak szépen összeértek.

És mi lett Pelosival? Miután örökre rajta maradt a „Pasolini gyilkosa” bélyeg, igyekezett legalább valami hírnevet kicsikarni ebből a balszerencséből. 2011-ben a Panoramának adott interjúban elmondta, hogy tudomására jutott: meg akarják ölni Pasolinit. A leendő gyilkosok csapdát állítottak neki, rá hárult a feladat, hogy a művészt az ostiai hajókikötőhöz csalja, ahol aztán Pasolinit agyonverték, végül még egy nagy furgonnal is keresztül hajtottak rajta. Bár Pelosi elmondása szerint nem vett részt a kegyetlen gyilkosságban, sőt, amikor elkezdték Pasolinit ütlegelni, elmenekült a helyszínről, de a többiek megfenyegették, hogy őt is megölik, ha nem vállalja magára a gyilkosságot. Ügyvédje is a beismerő vallomást szorgalmazta, hogy az ügyet, mint „homoszexuális cselekedetet minél előbb lezárják. És természetesen Pelosit cserben hagyták a valódi tettesek. A „Béka” (La Rana) becenévre hallgató férfi ezúttal is csupa olyan embert nevezett meg, akik vagy már halottak voltak, vagy pedig a rendőrség annak idején kihallgatta és ártatlannak találta.

Egy évvel később Pelosi könyvet írt történetéről, amelyben azt állítja, hogy négy hónapja „jártak együtt” Pasolinivel (korábban azt mondta, hogy a gyilkosság előtt egy héttel találkoztak), és a tragikus éjszakán megálltak a tengerparton, kiszálltak, Pasolini még megsimogatta az ő arcát, a következő pillanatban azonban mindkettejüket ütni kezdték és akkor döbbent rá, hogy mi történik valójában. „Én voltam az egyetlen hülye balek” – vonta le a következtetést Pelosi. „Pino La Rana másodszor is meg akarja ölni Pasolinit” – írta felháborodottan a La Repubblica.

Pasolini barátai soha nem hittek Pelosinak. Közéjük tartozik a híres újságírónő Oriana Fallaci és a két Citti-fivér: a színész Franco és a rendező Sergio. A 2005-ben elhunyt Sergio néhány hónappal halála előtt mesélt Mario Martone dokumentumfilmesnek és egy 1974. november 2-án készült felvételt kommentált Francóval egyetemben. Sergio egy ostiai halász vallomásáról számolt be, aki azonban nem mert a kamerák elé állni. „Két gépkocsit látott aznap éjjel a tengerpartra érkezni, nem egyet. Pasolinit legalább négyen rángatták ki az egyik kocsiból, egy halászhálóhoz vitték és ütni kezdték. A halász hallotta Pasolini jajgatását, majd azt látta, hogy az író úgy tett, mintha meghalt volna. Amikor támadóit eltávolodni látta, levette magáról véres ingét, megmosdott, de egyszer csak az egyik kocsi visszajött, reflektorok rávilágítottak. Többen kiugrottak a kocsiból és futni kezdtek a menekülni próbáló Pasolini után. A halász látta őt, amint futásnak ered, de utána már nem látta többé”. Van a filmben egy másik vallomás is, Silvio Parrellóé, aki az egyik modellje volt az Utcakölykökben. Ő „magánynyomozást” folytatott a művész iránti tiszteletből, és megtudta, hogy ki volt az a karosszérialakatos, akinek a műhelyében letisztították a vérnyomokat a Pasolinit végül elgázoló gépkocsiról és azt is, hogy ki vitte oda az autót aznap éjjel. Ez utóbbiról tudtak a hatóságok, amikor 1976-ban megkezdődött a feltételezett gyilkos pere, de az illető rejtélyes módon eltűnt, majd amikor 4 évvel később őrizetbe vették, mert lejárt jogosítvánnyal vezetett, ügye „szigorúan bizalmas” minősítést kapott. Martone filmjét 2011-ben csatolták a Pasolini-ügy nyomozati anyagához, de ez sem vezetett eredményre.

Azóta is folyik a sötétben tapogatózás és a találgatás. 2012. áprilisában a Searchlight című antifasiszta, antirasszista folyóiratban megjelent cikk egyenesen arra a következtetésre jutott, hogy Pasolinit ugyanaz a P2 (Propaganda 2) néven ismert szabadkőműves páholy ölette meg, amelynek a feltételezések szerint köze volt I. János Pál pápa halálához, több véres terrormerénylethez, köztük a bolognai pályaudvaron 1980. augusztus 2-án elkövetett robbantáshoz, amelyben 85-en vesztették életüket, az „Isten Bankárának” nevezett Roberto Calvi „öngyilkosságához” és nem utolsósorban ahhoz, hogy félrevezették az olasz hatóságokat a kommunistákkal „történelmi kompromisszumot” kötő Aldo Moro keresztény-demokrata pártelnök elrablását illetően. A P2-vel kapcsolatos, 1981 és 84 között lefolytatott parlamenti vizsgálat során fény derült arra, hogy a titkos szervezet egyfajta „árnyékkormányként” működött és hatalomátvételre készült. A korrupt államot folyamatosan ostorozó és a fasiszta veszélyre kétségbeesetten figyelmeztető Pasolini komoly veszélyt jelenthetett az ő összeesküvésükre is.

Halálának 40 évfordulóján Olaszországban egyszerre 65 moziban vetítik a Salót, természetesen szigorúan 18 éven felülieknek. Mint Pier Paolo Pasolini egy korabeli interjúban leszögezte: a film a mindenkori hatalom metaforája...

Szólj hozzá

film maffia irodalom terrorizmus Olaszország Pasolini