2015. nov 10.

„Tar nélkül nem is létezem”

írta: Göbölyös N. László
„Tar nélkül nem is létezem”

Találkozás Malik Manszurovval

malik_es_attila.jpg

Világhírű vendégszólistája lesz ma este a Művészetek Palotájában a Miskolci Szimfonikusokkal fellépő Djabe együttesnek Forward című lemezük bemutatóján: az azerbajdzsáni Malik Manszurov, a 11 húros népi hangszer, a tar mestere lép fel az első számú magyar etno-jazz-fusion zenekarral. Manszurov és a Djabe kapcsolata közel egy évtizedre nyúlik vissza, az azeri muzsikus fontos szerepet kapott a Forwardon is. A MüPa-koncertre vasárnap a debreceni SIKK klubban melegítettek be. A vendégművésszel tegnap a Ráday utcai Ibis Hotel halljában beszélgettünk, ahová hangszerével érkezett.

-Szeretettel köszöntjük ismét Magyarországon. Hogyan született meg ez a kapcsolat?

-2006-ban jártam először Magyarországon, az azeri nagykövetség szervezte a koncertemet. Ott ismerkedtünk meg Égerházi Attilával, aki kérte, hogy dolgozzunk együtt. Egy évvel később a Djabe eljutott Bakuba egy jazz-fesztiválra, és mindenféle előkészület nélkül én is színpadra léptem a bandával. Valószínűleg ez tetszett meg Attilának. 2008-ban már az ő meghívásukra jöttem, három közös koncertünk volt. Elküldték nekem előre a kottákat, aztán, miután megérkeztem, három napig próbáltunk, és utána jöttek a fellépések, Debrecenben, Budapesten és egy harmadik városban, amelynek a nevére nem emlékszem. Nagyon megszerettem akkor Magyarországot. Kapcsolatunk azóta töretlen. Én magam is igyekszem terjeszteni Azerbajdzsánban a magyar zenét, elsősorban Lisztet, Bartókot, akiket nálunk kevésbé ismernek. Mivel a zene határtalan, fontosnak tartom, hogy a mi zeneművész-növendékeink is tanuljanak európai zenét. A Djabe nagyon népszerűvé vált Azerbajdzsánban, a 2007-es felvételt gyakran megismétlik a televízióban, a mi jazz-zenészeink is nagyra értékelik őket. Büszke vagyok, hogy velük dolgozhatok, és remélem, ez folytatódik. Az első közös turné nagyon nehéz volt számomra, mert először találkoztam ezzel a műfajjal. Nálunk a jazz inkább az azeri mugám zenéből merít, a Djabe palettája ennél sokkal szélesebb, szinte lehetetlen követni őket. A zenekar azonban nagyon megértő, segítőkész velem. Vannak még nehézségek, de azért törekszem arra, hogy minden elvárásnak megfeleljek!

-Hogy sikerült a debreceni ráhangolódás a nagy koncertre?

Egy zenész számára nincsen jelentősége annak, hogy hány embernek játszik. Másodszor járok Debrecenben, most is éreztem, hogy nagyon igényes az itteni közönség és nagyon szeretik a Djabét. Külön örültem annak, hogy maga a hangszerem is komoly érdeklődést váltott ki. Azt szeretném elérni, hogy a hallgatók elfelejtsék, hogy a tar azeri hangszer, hanem úgy tekintsenek rá, mint a Djabe egyik hangszerére. Az idő majd eldönti, hogy így lesz-e, de a zenész nem vár az időre…Biztos vagyok abban, annak, amit a zenekar elért 20 év alatt, lesz folytatása, mindig lesz mondanivalójuk a közönségnek. Erősségük az is, hogy nincsen közöttük olyan „frontember”, aki elveszi a fényt a többiek elől, valamint az, hogy hosszú évek óta stabil a felállásuk. Nekem a Djabe óriási iskola a munkastílusával és a belső feszültségek megoldásával is. Visszatérve a klubkoncertre, úgy érzem, hogy mintegy 60%-osan teljesítettem, de amint alkalom nyílik rá, törlesztem az adósságomat…

-Kérem, mutassa be a hangszerét.

-Az azeri, más néven kaukázusi tart a már sok évszázaddal ezelőtti költemények is megemlítik. A 19. századig dobja nagyobb volt és rombusz alakú és térden tartva játszottak rajta. Aztán a 19. század közepén egy tar-játékos régi leírások alapján rekonstruálta az ősi, gömbölyű dobbal felszerelt hangszert és az addigi öt húrt kiegészítette további hattal. Népszerű a tar az örményeknél, üzbégeknél, törököknél és Irán északi részén, ahol sok azeri él. Én édesapámnak köszönhetem, hogy elkezdtem a tar tanulását.

-Ön tanít is.

-Az Azeri Nemzeti Konzervatóriumban tanítok különböző azeri népi hangszereket. Az idén neveztek ki az instrumentális mugám tanszék vezetőjének. De már korábban is tanítottam kisebb zeneiskolákban.

-Érdekes, hogy a Djabe-tagok is tanítanak. Mit tud átadni egy zenész az elméleten, a technikán túl egy hangszer szelleméből?

-A mostani első próbán felvetettem a telefonomra a Lava Lamp című kompozíciót, elküldtem a diákjaimnak és nagyon megtetszett nekik ez a hangzás, a darab hangulata. Én is sokat tanulok a Djabétól, amit tőlük hallok, akarva-akaratlanul is hat a művészetemre, még a világlátásomat is megváltoztatja. A Djabén keresztül a tanítványaim még jobban megszeretik azt, amit csinálnak, mert a zene különleges megközelítésével szembesülnek. Ami a tart illeti, az nem csupán az azeri népé, hanem az egész világé. Az UNESCO 2012-ben a szellemi világörökség részévé nyilvánította a hangszeremet. Ezt követően kaptam egy meghívást Vilniusba, ami nem nekem, hanem a tarnak szólt. A Djabe közvetítésével diákjaim azt is megértették, hogy a tart nemcsak úgy lehet megszólaltatni, ahogyan a népi zenekarokban megszokták, hanem másképpen, temperált módon is.

-Valahol tán közösek a zenei gyökereink.

Mi, azeriek bizonyos rokonságot érzünk a magyarokkal. Amikor magyarokat hallok beszélni, néha olyan érzésem van, mintha otthon lennék. Amikor 2008-ban itt voltam, az azeri nagykövet meghívott minket a Djabéval és megállapította, hogy legalább 10-15 közös szavunk van. Például az „alma” vagy a „zeng”.

-A 70-es években még kuriózum volt Pandit Ravi Shankar és Yehudi Menuhin „kelet-nyugati találkozása”. Manapság a négy égtáj zenészeinek közös játéka mindennapossá vált. Lehet, hogy a zenészekre kellene bízni a világot, jobban megértik egymást, mint a politikusok…

-Jó lenne, mert a politikusoknak még nem sikerült békét teremteniük. A zenészek másképpen működnek, de képesek hatni az emberekre. Emlékszem, volt egy európai turnénk honfitársammal, Alim Kaszimov mugám-énekessel, és a közönség egy része követett minket városról városra. Amikor a zenész játszik, nem tudja, hogy milyen hatást gyakorol a hallgatóságára, ez mindig csak utólag derül ki. Nekem ilyen felejthetetlen élmény volt Ravi Shankar, amit Ausztráliában hallhattam élőben egy szabadtéri fesztiválon. Legalább 4-5000-en is hallgatták őt, földön ülve, fűben fekve, nekem csak egy oszlop mögött jutott hely. Istenáldotta tehetség volt…

-Eddig három Djabe-lemezen hallhattuk az Ön játékát. Vannak-e konkrét közös terveik a jövőre?

-Úgy tudom, Attiláéknak vannak elképzeléseik velem kapcsolatban, talán már jövő nyárra. Én minden körülmények között készen állok a folytatásra.

-Hogyan él, amikor nem zenél?

-Én a zenén kívül semmivel nem foglalkozom! Velem is megtörténhetett volna egy szintén tar-játékos barátom esete, akinek a szülei elmentek lánykérőbe. A lány szülei beleegyeztek, hogy hozzáadják őt a fiúhoz, de a nagyapa megkérdezte: „Dicséritek nekem ezt a legényt, de ki ő?” „Hát mondtuk már, hogy taron játszik” – felelték neki. „Jó, jó, taron játszik, de egyébként mit csinál?” – makacskodott az öreg. El sem tudom képzelni, hogy letegyen a hangszeremet. Szeretem a természetet, gyakran kirándulunk családommal, feleségemmel, fiammal és lányommal, de az első, amit beteszek az autóba, az a hangszerem. Bármit teszek, mindent a taron keresztül élek meg. Ötvennégy éves vagyok, kilenc éves korom óta a tarral, a tarnak élek…

És Malik Manszurov ott a szálloda halljában néhány futamot rögtönzött a 11 húron…

Fotó: Égerházi Péter

Szólj hozzá

Zene MüPa Djabe Malik Manszurov