Némi csalódással néztem körül kedden este a Művészetek Palotája nézőterén. A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem programja nem félházat érdemelt volna. Azok azonban, akik ott voltak a minden idők legnagyobb létszámú Djabéjának koncertjén, alighanem öt csillagos élménnyel távoztak.
Mert Budapest legkiválóbb akusztikájú termét a Djabe ötösfogata, kiegészülve a Reményi József vezényelte Miskolci Szimfonikus Zenekarral, Mótyán Tibor tablással, és a nagyszerű azerbajdzsáni tar-művésszel, Malik Manszurovval, minden szegletében betöltötte Muzsikával. Ez az „öt M”-es produkció megérdemli az öt csillagot, amit meg is kapott a közönségtől az estet záró vastapssal.
Ki merem jelenteni, hogy a Djabe Forward című lemezét már kívülről tudom (legalábbis az alapzenét), az élő szimfonikus változatot most volt szerencsém röpke másfél hónap alatt negyedszer hallani (az október 1-i miskolci előadással és azt megelőző két összpróbával együtt), de egyszerűen megunhatatlan, annyira gazdag, annyira folyamatosan termékenyülő zeneanyagról van szó, amelynek rejtett ízeit e terem még jobban kihozta. Mint amikor nem csupán éhségünk csillapítására, hanem külső-belső épülésünkre eszünk egy frissen sütött, teljes kiőrlésű kenyeret, külön élvezve minden falatját.
Csupán néhány pillanatot emelnék ki a kétórás koncertből. Malik, aki az est folyamán végig szerényen, a Zene odaadó szolgájaként volt jelen, már a bevezetőben, a Hajdúböszörményi utcarészben elkápráztatta szólójával a közönséget. Remek ráhangolás volt az elején Barabás Tamás és Mótyán Tibor basszus-tabla felelgetőse, Banai Szilárd földmorajlás-szerű dobszólója. A hangélmény a Szimfonikusok színrelépésével teljesedett ki, már a címadó Forwardban minden hangszercsoport önálló színként szólalt meg a nagy közös szövet részeként, amelyet Tamás álmodott meg. A többtételes New Words ezúttal is súlyosan, mégsem nehézkesen szólalt meg, és szenzációsra sikerült a befejezése Kovács Ferenc, Malik és Tibor időtlen hegedű-tar-tabla kavalkádjával. A mindig vérpezsdítő Lava Lampben egy rohanó város jelent meg, miközben a színpadot elárasztó vörös fényben az éppen pihenő nagyzenekari tagok feje körül ragyogó aurák jelentek meg. Fontos látványelemmé váltak a színpad hátsó részén álló fényoszlopok, amelyek váltakozó színeikkel mintha csak a Zene őrei lettek volna. Égerházi Attila Life Spiritjével remekelt akusztikus és elektromos gitáron fenséges háttérrel, miközben a terem orgonája zöldbe borulva szimbolizálta az „emberélet útja felének” sűrű, ám kiutat mutató erdejét is. Ezúttal is csúcspont volt a Táncolnak a kazlakból átemelt Jégvilág, amely Tamás által szimfonikusokra átkomponálva, a billentyűs Kovács Zoltán hangszerelésében szólalt meg. Az Égerházi Imre halálközeli élményéből született „hangzó festmény”, amelynek álomszerű mozgalmasságát a fényekben is felfedezni véltük, minden eddiginél világosabban fejezte ki előbb a vonósok „szívó hatásával”, majd a dobok és ütősök „ébresztésével” ezt az állapotot. A Forward lezárásaként pedig Tamás ezüst napok forgásában készíthetett megnyugtató számadást önmagáról a My Day-ben.
A Djabe-életmű néhány fontos állomását tömörítő egyveleg zárta a gyorsan, mégis sűrűn eltelt estet a közönség hálás köszönetétől kísérve. Aki kihagyta, sajnálhatja, de ha a zenekar, szokásához híven, megjelenteti szimfonikus kísérletét DVD-n, a távol maradottak pótolhatnak valamit belőle.
Ajánlott bejegyzések:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
