2015. nov 26.

Élő szó egy halott világból

írta: Göbölyös N. László
Élő szó egy halott világból

living.jpg

A Yad Vashemben egy új projekt keretében azokat a leveleket elemzik, amelyeket a holokauszt túlélői írtak szeretteiknek, hogy megtudják, élnek-e.

Amikor Tzipora Shapiro 1945. január 27-én kilépett Auschwitz kapuin, az első dolog, amit érzett, a bűntudat volt. Apja, fiútestvérei, nagynénjei nagybácsikái mind meghaltak a lódz-i gettóban, és amikor őt és anyját a nácik elhurcolták Auschwitzba, látta, amint az anyját gázkamrába küldik. Amikor mint fiatal fizikailag egészséges nőt munkára fogták a táborban, ő volt közvetlen családjának egyetlen túlélője.

Felszabadulása után Shapiro visszatért Lengyelországba abban a reményben, hogy talál egy távoli rokont, aki talán túlélte a háborút. Végül 13 hónap után megtalálta egy unokatestvére címét, akinek a lengyelországi gettók tömeges kiirtása előtt sikerült az angol mandátum alatt lévő Palesztinába menekülnie.

„ Végre, valahára” - írta Shapiro 1946. február 15-én első levelében. ”Sietve küldök neked egy élő szót a halott világból. Hogyan bizonyítsam neked, hogy kijutottam az oroszlánbarlangból, hogy láttam tüzelő kemencéket, és vörös lángokat az égbolton? Hogy láttam, amint naponta ezreket vittek a gázkamrába, akik nem tudták, hogy tíz perc múlva mi vár rájuk; hogy láttam szikrák özönét és lángnyelveket, néha még megégett emberi kezeket is kirepülni a gigantikus kéményből; hogy meztelenül álltam naponta a névsorolvasáskor, és az SS tiszt, mintha haragudna rám, visszaküldött a táborba és nem küldött a sütőbe… és a makacs imádság az isteni jótéteményért, a halálért”.

Shapiro levele egyike azoknak a leveleknek, amelyekben a történészek az emberek és a kor a nyomait kutatják, amelyeket bár úgy tűnik túlságosan sokat kutattak, mégis tele maradtak lyukakkal.

Természetesen a holokausztról számos könyv, film született és millió szót szenteltek neki azok, akik átélték. Mégis, a legszemélyesebb beszámolók csak a háború befejezése után néhány évvel, vagy évtizeddel kerültek elő, amikor a túlélők végleg elszánták magukat, hogy újra éljék borzalmas emlékeiket. Az „Első levelek” projekt példátlan a tekintetben, hogy ezek az üzenetek felfedik a holokauszt áldozatainak legigazabb és legbonyolultabb érzéseit, azokét, aki számára éppen csak véget értek a rémtettek. Ezek a levelek a tudósok számára lényegében a legeredetibb forrást jelentik, amelyek valaha is léteztek.

Egy olasz származású izraeli zsidó lány, Nidam-Orvieto, aki egész családját elveszítette, volt az első, aki hat évvel ezelőtt gondolt a projektre, miután a Yad Vashem archívumában elolvasott egy levelet, amelyben egy olasz túlélő írt a családjának Palesztinába, leírva mindazt a szenvedést, amit a háború alatt átélt. A következő néhány évben számos hasonló tartalmú levelezést látott az archívumban, amelyeket a „Gathering the Fragments”” elnevezésű projektben gyűjtöttek. A projekt 2011-ben indult.

A gyűjtemény hamarosan 150 000 darabot tartalmazott, benne 80 000 dokumentumot, 60 000 fényképet, 3150 műtárgyat és 500 műalkotást. Ezekhez az anyagokhoz még hozzájön a Yad Vasem adatbázisában 4,5 millió áldozat neve és 125 000 tanúvallomás.

Az anyaghalmaz áttekintése után Nidam-Orvieto és csapata rájött, hogy ezek a levelek nem csupán egy gyűjteményt jelentenek, hanem egy új történelmi forráskincset is. „Sohasem gondoltam, hogy ennyi levelet írtak” - mondta Nidam-Orvieto, és hozzátette, hogy amikor holokausztkutató tudósoknak beszélt a levelekről, megdöbbentek a mennyiségtől.

Nidam-Orvieto a felszabadulás 70 évfordulójának megemlékezése során kezdeményezte, hogy a levelekkel egy külön projekt az „Első levelek” foglalkozzon. Azóta ő és más kutatók lázasan fordítják és elemzik az üzeneteket, törekszenek minél többet megtudni szerzőikről, és azt, hogy mi történt velük.

Sok levélíró, a holokauszt túlélők több mint a fele, miután leírta az átélt borzalmakat és a csodával határos megmenekülést, kifejezte azt a kívánságát, hogy az akkori Palesztinába mehessen. Így írt 1944 szeptemberében Hirsch Brik litván zsidó is, akinek 1947-ben sikerült eljutnia Palesztinába. Ott az izraeli gyakorlatnak megfelelően Aharon Barakra változtatta a nevét, később az izraeli kormány jogi tanácsadója lett, 1979-ben részt vett az Egyiptommal folytatott béketárgyalásokon, majd az izraeli Legfelső Bíróság vezető bírója lett.

A leveleknek egy másik közös vonása volt a bűntudat érzése. Tzipora Shapiro is így írt később unokatestvérének: ” Felejtsd el a keserű levelemet. Soha többé nem fogok így beszélni erről. Mostantól csupa boldog levelet fogok írni, tele a jövő iránti reményekkel.”

Néhány túlélő habozott, hogy elmondja-e szeretteinek, hogy mit élt át, attól való félelmében, hogy nem hiszik el a fájdalmas és szörnyű élményeket. Például Syme Rysavy, akinek anyja és férje a gázkamrában halt meg így írt öccsének: „Soha nem leszel képes megérteni azt, még ha isten ments, ott is lettél volna. Soha sem lehet megérteni a szadizmust és az embertelenséget.”

A Yad Vashemben a történészek, nemcsak fordították a leveleket, hanem kutatták minden egyes írójának életútját, hogy jobban meg lehessen érteni a holokausztot és az emberi lényeket, akiket számokká redukáltak.

Voltak túlélők, akik azért írtak, mert nem tudtak beszélni a borzalmakról. Eli Tzur jelenleg 67 éves, és egyike annak a 7000 személynek, akik 2011-ben holokauszt emléktárgyakat adományozott a Yad Vashemnek. Mint annyi más túlélő gyermeke, ezek között az érinthetetlen tárgyak között nőtt fel. „A szüleim szinte sohasem beszéltek a háború alatti életükről, én pedig nem kérdeztem - mondja Tzur - Sok gyerek nem kérdezte a szüleit, hogy mi történt velük. Ők hallgattak és mi is így tettünk. Nem akartuk feltépni a sebeiket”. Csak apja halála után, miután elolvasta a leveleit értette meg, hogy életének szörnyű öt éve alatt minek volt a tanúja és mit élt át, amiket olyan nagyon törekedett elfelejteni.

A Yad Vashem azt tervezi, hogy a jövő évben megjelentet egy több tucat levelet tartalmazó könyvet.

 

 

 

 

 

Szólj hozzá

holokauszt Izrael Yad Vashem