2016. feb 04.

A túlélők útjai

írta: Göbölyös N. László
A túlélők útjai

janina.jpg

Párizsban január végén, a nemzetközi Holokauszt-emléknap alkalmából nyitották meg a Soá Emlékmúzeumban (Mémorial de la Shoah) a Soá után (Aprés la Shoah) című kiállítást, amely azoknak az európai zsidóknak az útját mutatja be, akik túlélték az emberirtást. A Le Figaro öt sorsot elevenít fel közülük.

„Egy népírásból való megmenekülés egy kicsit olyan, mint egy háború vége. A háborút nem követi béke csak azért, mert volt egy kapituláció vagy egy békekötés. A háborúból való kijutás hosszú és keserves folyamat. Vannak olyan jelenségek, amelyek a háború alatt felszínre kerültek, és amelyek folytatódnak. Ugyanilyen a népirtás vége is. Nem értelmezhetjük lineárisan. Nemegyszer tovább folytak az erőszakos cselekmények a zsidók ellen, például Lengyelországban” – magyarázta a lapnak Henry Rousso, a kiállítás tudományos kurátora.

Az október 30-ig látható kiállításon dokumentumok, archív filmek, közel 250 fotó, valamint audiovizuális montázsok mutatják be a Soá utáni időszakot a maga rendkívüli bonyolultságában, valamint a túlélők útjainak sokféleségét.

Az emlékmúzeum három országot választott ki, hogy bemutassa a helyzetek különbözőségét a háborút végét követő általános káoszban: Franciaországot, Lengyelországot és Németországot. Rousso úgy véli, hogy „a II.világháború után Európa egy hatalmas népvándorlás színtere volt, amelyben a koncentrációs táborok túlélői csupán egy kisebbséget képviseltek a hazatérő hadifoglyok és a Németországba hurcolt kényszermunkások áradatában.”

És íme néhány túlélő-sors a kiállításról.

Frida Wattenberg a francia zsidó gyermeksegély-szolgálat (OSE) egyik munkatársa volt. A háború idején csatlakozott az ellenálláshoz, sok gyermeket segített hamis papírokkal átjutni szabad zónába. Soha nem fogták el.

finkel.jpg

Charles Finkelt, (Chaïm Finkelsztajn) és fivérét, Yankel 1943 júniusában deportálták a sosnowiz-i munkatáborba, majd Blechhammerbe. Buchenwaldban érte őket a felszabadulás 1945-ben. Franciaországba vitték őket, ahol a két fiút az OSE vette gondozásába. Mivel Palesztinába szerettek volna menni, ők is felszálltak 1947. július 10-én az Exodus hajóra. A történet jól ismert: tíz napi átkelés után a hajót feltartóztatták a britek, Haifába vontatták, de nem engedték az utasokat kiszállni. Később Charles és fivére, akit immár Jacques-nak hívtak, engedélyt kaptak, hogy Palesztinába utazzanak, de Jacques túlságosan fiatal volt ahhoz, hogy a Hagana katonája legyen. Így bátyja úgy döntött, hogy együtt maradnak Franciaországban. Később mindketten gépészként végeztek és helyezkedtek el.

A lembergi Janina Heshele 12 éves volt, amikor apját a szeme láttára elfogták a nácik. Anyjával egy ideig hamis néven rejtőzködtek, de aztán jött egy nő, aki pénzt követelt tőlük a hallgatásáért. Akkor még el tudtak menekülni, de hamarosan őket is elfogták. Végül egy rendőrtisztnek köszönhették az életüket. Janina a bujkálás során naplót írt, amelyet 1946-ban adtak ki Lengyelországban, Egy 12 éves lány szemével címmel. Ebből megtudhatjuk azt is, hogy Janinában milyen erő lakozott, hogy megőrizze hitét, mert nem tudta felfogni, hogy Isten miért hagyja ezt és azt sem, hogy a halálra szánt emberek miért nem küzdenek az életükért. Végül Janina Heshele túlélte a háborút, Lengyelországban leérettségizett, majd 1950-ben Izraelben telepedett le. Szülővárosába először 2011-be látogatott el könyvének ukrajnai bemutatójára.

Jacob Slucki a háború előtt könyvelő volt egy cipőgyárban és a Bund tagja a lengyelországi Wloclawekben. 1939 szeptemberében a náci invázió idején a Szovjetunióba menekült. Mivel azonban nem volt hajlandó felvenni a szovjet állampolgárságot, Szibériába küldték, a Jakutszk melletti Minor városába, ahol találkozott leendő feleségével, Eda Fertiggel. A hazafelé úton értesült felesége és két gyermeke haláláról. 1946-ban Szaratovban összeházasodtak Edával, majd hazatérve Wroclavban telepedtek le, de még ugyanabban az évben, a kielcei pogrom után az emigráció mellett döntöttek. 1948 januárjában érkeztek Párizsba a helyi Bund és a Jewish Labor Committee segítségével, végül két évvel később Melbourne-ben találtak otthonra.

marie-jalowicz-simon-in-1-010.jpg

A berlini Marie Jalowicz évtizedekig nem beszélt sorsáról, csupán nem sokkal 1998-ban halála előtt kezdte el fiának magnóra mondani életét. Meggyőződése volt, hogy túlélését a szerencsének és „hihetetlen véletlenek sorozatának” köszönhette. Marie mindössze 15 éves volt, amikor 1938-ban elvesztette édesanyját, majd három évvel később apja, aki a náci törvények miatt nem gyakorolhatta ügyvédi hivatását szintén meghalt, mielőtt Palesztinába tudott volna emigrálni. Marie-t kényszermunkásként dolgoztatták 200 zsidó nőtársával együtt a Siemens egyik fegyvergyárában. Innen úgy tudott elmenekülni, hogy egy vele rokonszenvező elöljáró elbocsátotta a gyárból, még mielőtt a többiekkel deportálták volna. Egy ideig szülei barátai bujtatták, majd hamis személyazonossággal menekült újabb és újabb búvóhelyekre, ahol nemegyszer ellenségesen fogadták. 1942 nyarán a Gestapo a nyomára bukkant, de magát kissé együgyűnek tettetve sikerült neki megszöknie. Ekkor végleg illegalitásba vonult, egyik napról a másikra élt, közben barátokra tett szert, sőt, még arra is maradt ereje, hogy leleplezze a közéjük befurakodó informátorokat. A szerencséje sem hagyta el: megismerkedett egy fiatal holland férfival, aki egy idős nácibarát asszonynál bérelt szobát, de pénzért szemet hunyt a zsidó lány felett, sőt, még élelmet is szerzett nekik. A háború utolsó két évében naplót vezetett, de egy bombatámadás idején az írás elveszett.

A háború után Marie beiratkozott a berlini egyetem szociológia szakára, tanításból és fordításból tartotta fenn magát. Felmerült benne, hogy Palesztinába megy, de nem akart teljesen új életet kezdeni, így maradt Berlinben. Kommunista lett, férjhez ment egy iskolatársához, két gyermekük született. A gyermekek legfeljebb akkor tudtak meg valamit a múltjáról, amikor véletlenül elszólta magát. 1997-ben aztán fia, a történész Hermann Simon beszéltetni kezdte édesanyját, és Marie szinte lenyűgöző pontossággal fel tudott mindent idézni a múltból. Összesen 77 magnószalag telt meg emlékeivel, ebből született meg a Föld alatt című könyv. Marie Jalowitz szinte hűvös tárgyilagossággal mondja el életét, amit látott és megtapasztalt, még azokat a megaláztatásokat, köztük a kényszerű szexuális együttléteket is, amelyekre a túléléshez szüksége volt. Ugyanakkor a könyvből az is kiderül, nem csupán szerencséjének és erős akaratának köszönhette megmenekülését, hanem örök optimizmusának is, valamint annak, hogy a legkegyetlenebb pillanatokban is meg tudta őrizni humorérzékét. „Ha nem akarsz elpusztulni, a legjobb megoldás alkalmazkodni a körülményekhez” – írta a háború után egy barátjának Marie Jalowitz.

Szólj hozzá

történelem holokauszt zsidóság filoszemitizmus Franciaország