2016. feb 25.

Az első környezetvédő dal születése

írta: Göbölyös N. László
Az első környezetvédő dal születése

Adriano Celentano emlékezik

 

adriano_celentano.jpgÖtven évvel ezelőtt, 1966-ban Adriano Celentano másodszor jelent meg a Sanremói Dalfesztiválon (először 1961-ben) az Il ragazzo della Via Gluck című dallal. Öt évtizeddel később dal, önéletrajzi ihletésű, „környezetvédő” szövegével még mindig az énekes emblémája. A dal születéséről maga Celentano mesélt az évfordulón a La Repubblicának.

„A szikra akkor pattant ki, amikor négyéves voltam, a milánói Via Gluck 14 udvarában játszottam, és megpillantottam egy napsugarat. Az udvar egy részét megvilágította, a másik árnyékban maradt. Boldogan kezdtem el gurulni a világos részből az árnyékosba. Rövidnadrágom csupa piszok lett. A nadrág nagy volt, valószínűleg bátyámé lehetett. Az egyik kantárja el volt eresztve, a másik a helyén volt, ahogy azt az utcagyerekek tudják hordani. Mezítláb voltam, kócosan, piros arccal. Abbahagytam a gurulást, lefeküdtem a földre, kezem, lábam széttártam és néztem a napsugarat. Gyönyörűnek találtam. Lehajoltam és megcsókoltam. Kicsi voltam, tudtam, hogy nagyon boldog vagyok. Szabadon szaladgálhatok a régen, bepiszkolhatom magamat, nem kell semmitől sem félnek, véd az egész családom, a barátaim. Ők is szabadok és boldogok, hogy szaladgálhatnak a réten. Szegények voltunk, de elég volt, hogy együtt lehettünk és megosztozunk azon, amink volt. („Gente tranquilla, che lavorava – „nyugodt dolgos emberek” – ahogy a szöveg mondja)….

….Lelkes voltam és boldog. Játszottam, fürödtem Martesana kanálisában, kockáztatva, hogy anyám megver, mert félt, hogy belefulladok. A seprűvel kergetett, de sohasem ért utol, mert gyors voltam. Ez volt a szikra, amely velem maradt. Évekkel később írtam meg a dalt, de az eltelt időben sem feledkeztem meg a veszélyről, amely a világot fenyegeti a becementezéssel. Felébredt bennem a környezetvédő öntudat, egy fájdalmas kiáltás azokkal szemben, akik fenyegetik az életet és magát a Földet. Igazi katasztrófa, számos szerencsétlenség oka, amelyet „természetinek” hazudnak. De a fájdalom miatt is írtam, mert serdülő koromban be kellett mennem lakni a bátyámhoz a városközpontba, és el kellett hagynom a Via Gluckot. Állandóan sírtam és anyám kétségbeesett volt. Nem tudott mit tenni, mert mindennap visszaszöktem, hogy találkozzam a barátaimmal, de főleg a rétekkel, a szabadsággal, amely számomra csak ott volt. Egy olyan pillanatban, amikor még senki sem beszélt ökológiáról, környezetről.”

adriano_celentano_il_ragazzo_della_via_gluck.jpg

A fesztivál zsűrije elkaszálta a dalt, de ahogyan az már sokszor lenni szokott, a közönség mégis hamar megkedvelte, a lemez hatalmas siker lett. Igaz, akkor a 28 esztendős Celentano már elismert sztár volt, nemcsak énekesként – az első volt, aki a rockot és a hagyományos olasz dallamvilágot egyesíteni tudta a maga jellegzetes, fátyolos hangján – hanem számos sikeres filmben is játszott, felfedezték komikusi vénáját. Első mozis szereplését pedig egyenesen Federico Fellininek köszönhette, aki egy éjszakai lokál énekesének szerepét osztotta rá abban a jelenetben, ahol Anita Ekberg bulizik, mielőtt elindul Marcello Mastroiannival a Trevi-kút felé…

„Még ma sem találták meg a magyarázatát a sikernek, de San Remo híres arról, hogy megbuktatja azokat, akik nem felelnek meg saját liturgiájának. Lehetne sorolni a nagy neveket Vasco Rossitól Lucio Dalláig…Az Il ragazzo della Via Gluck sikerét, azt hiszem, a szöveg eredetiségében és a dallamban kell keresni. Egy ballada, amelyet én énekeltem, én, aki a rockból jöttem és váratlanul egy olyan társadalmi problémáról szóltam, amely ismeretlen volt a többség előtt.”

Celentano egyébként négy évvel később mégiscsak első lett San Remóban, a Chi non lavora, no fa l’amore című dallal (Aki nem dolgozik, ne is szeretkezzék), egy rhythm and blues-zal, amelyben annak a munkásnak az érzéseit énekelte meg, akit felesége hajt a pénzért, miközben a fél ország sztrájkol, még orvost sem talál, aki ellássa, miután kollégái megverik, mint sztrájktörőt. Akkor, 1970-ben, amikor a valóságban is sztrájkok bénították meg Olaszországot, a dal komoly vitákat váltott ki, még olyan szélsőséges vélemények is elhangzottak, hogy Celentanónak Mussolini-nosztalgiája van….Az elmúlt 20 évben viszont már úgy emlegette őt Itália közéleti show-i nyomán, mint Silvio Berlusconi és az egész politikai élet egyik legszigorúbb ostorozóját…

De térjünk vissza a Via Gluck üzenetéhez, ami sajnos nem veszített aktualitásából.

„A levegő belélegezhetetlen, árvizek, földrengések, összedőlő házak, iskolák…Ferenc az első pápa, aki nagy lelkesedéssel és világos gondolkodással foglalkozik az ökológiával. Szinte szeretettel a közös házunk, a Föld iránt, amelyet mindenkinek védenie kellene. „A Föld kiáltása a szegények kiáltása”, mert mindenért ők fizetnek. Aztán ott van klímaváltozás, a vízprobléma, a biosokféleség. Minek kell még történnie, hogy elkerüljük a helyrehozhatatlant? Globális ökológiai átalakulásra van szükség. Az iskolában már az egész kicsiket is arra kell nevelni, hogy vigyázni kell a Földre.”

Celentanót Amerika, a rock and roll tette énekessé, és ma sem tagadja.

„A rock számomra a vakító fény volt az unalom homályában. A szabadság, a lázadás minden ellen, amit el akartak zárni előlünk. A rock volt az elindulás, de a természetem olyan, hogy szeretem a változást. Mindig fellázadtam azok ellen, akik azonnal címkéket akartak ragasztani rám. De sok dal van, ami teljesen én vagyok, ilyen a Via Gluck, de a PRISENCOLINENSINAINCIUSOL is, ez volt a világ első rapje.”

Hinni kell abban, hogy amit az ember csinál. Nem kell félni a bírálatoktól és attól, hogy nem látszik modernnek. Amikor az Azzurrót vettem fel, mindenki ellenezte: Te, a rock királya vagy, hogy jöhetsz ezzel az oratóriumbeli indulócskával? Azt válaszoltam, hogy éppen ebben van az újdonság és a modernség. És tökéletesen illusztrálja egy normális ember életének egy pillanatát, még akkor is, ha én nem vagyok az. Ez a dal rögtön megfogott eredetiségével. A felvételek idején meg voltam fázva, mégis úgy döntöttem, hogy nem halasztom el. Mi több, úgy találtam, hogy a megfázás miatti orrhang nagyobb hitelességet ad a számnak. A kritikák ellenére úgy tekintem, hogy ez a legrockosabb dalom.”

Adriano, akit a mai napig „szuperlazaként” („supermolleggiato”) emlegetnek szédületes mozgása miatt, mindössze öt elemit végzett, majd órásnak tanult. „Azt hiszem, ebben benne volt a sorsom, bár a randevúknál mindig kések. Énekesként nagyon figyelnem kell az időre. Ugyanakkor nem viselek órát, és nem tudnék, nem akarnék „svájci óra” lenni, hanem egy saját ingájához rögzített óra, amely rejtélyes módon mindig lehetővé tenné számomra, hogy jelezzem az időt.”

Az Il Ragazzo della Via Gluck végén Celentano azt énekli: „Miért építik egyre csak a házakat és nem hagynak füvet…”. Ezzel a szöveggel kezdődik egy két évvel későbbi dal, a La storia di Serafino. Ez a Serafino Pietro Germi-film főcímdala volt. Ő játszotta az együgyű pásztorlegényt, aki kis híján saját jószívűsége áldozatává válik, de végül otthagyja a zajos életet és visszavonul a hegyekbe, egy olyan világba, amelynek „nincsen teteje, sem pedig falai”. Ez a dal nem futott be olyan karriert, mint az előzménye, pedig megérdemelte volna…

 

Szólj hozzá

rock környezetvédelem Olaszország Zene Adriano Celentano kulturtörténet