2016. feb 29.

Szembenézésünk Oscarjai

írta: Göbölyös N. László
Szembenézésünk Oscarjai

saul.jpg

Egy elsőfilmes hihetetlen diadalának lehettünk szemtanúi tavaly május óta. Nemes Jeles László Saul fia című alkotása szinte minden elképzelhető díjat megkapott, ami ma a filmvilágban elképzelhető. Ezt a sorozatot koronázta meg február 29-én hajnalban az Oscar-díj, amelyet a legjobb külföldi filmnek ítélt oda a Los Angeles-i filmakadémia.

Másodszor fordul elő, hogy játékfilm-kategóriában Magyarország hozhat haza aranyszobrot (azért ne feledkezzünk meg Rófusz Ferenc nagyszerű animációs filmjéről, A légyről sem). Külön öröm, hogy egy olyan fiatal alkotóról van szó, aki jószerével előzmények nélkül robbant be a filmes köztudatba (most különösen érdemes megnézni rövidfilmjeit), hiszen amikor Szabó István Mephistója Oscar-díjas lett, akkor a rendező mögött már nagyszerű életmű állt, mi több, egy évvel korábban már eljutott a jelölésig a Bizalommal. Nemes Jeles László ráadásul egy olyan filmmel tudta elnyerni a világ elismerését, amelynek témája nemcsak önmagában megdöbbentő, hanem bizonyos fokig „borotvaélen táncoló” is, hiszen a holokausztról már számos híres film készült, de nem csupán azzal tudott újat mondani, hogy a haláltáborok legszörnyübb közegébe, a gázkamrák körüli „folyamatos üzembe” engedett betekintést, hanem azzal is, hogy szembesíti a nézőket az ember ember általi lealjasításának végső stádiumával, amelyben mégis akadnak, akik megpróbálnak a maguk módján emberek maradni. Tette mindezt úgy, hogy kerülte a holokauszt- és lágerfilmek valamennyi kliséjét, mindenekelőtt a vizuális erőszakét, az arcok totális meztelenre vetkőztetésével, a szünni nem akaró hangháttérrel, a színészi játék eddig ismeretlen dimenzióival azonban elérte, hogy a néző az események közepén érezze magát és maga is választásra kényszerüljön. Ritkán élhetünk át ennyire totális filmélményt, amely az alkotók végletekig vitt egymásra hangoltságának is eredménye: Clara Royer társforgatókönyvíró, Erdély Mátyás operatőr, Zányi Tamás hangmérnök, Röhrig Géza, a film főszereplője, Rajk László díszlettervező és Melis László, a hangképben bravúrosan elrejtett „kísérőzene” szerzője együtt lélegeznek a rendezővel.

Feltétlenül hangsúlyozni kell, hogy a Saul fia mindezekért együtt kapta meg az Oscart, a cannes-i nagydíjat és a többi kitüntetést. Tévút lenne a világméretű figyelmet csupán a témára szűkíteni. De nem lehet elmenni ama tény mellett sem, hogy a két eddigi játékfilmes Oscar egyaránt a múlttal való szembenézésről szól, hiszen Mephisto is választásra kényszerül, amikor csak saját tehetségének érvényesítése lebeg előtte egy vállalhatatlan hatalmi közegben, és hiába keres mentséget abban, hogy „ő csak egy színész.” A Saul fia pedig azt mutatja meg, hogy miként próbálja egy ember lelkileg túlélni a túlélhetetlent egy, a békés életből hozott rítushoz való ragaszkodásával, miközben körülötte a halál már csupán termelési adat. A film úgy mondja ki, hogy erre a borzalomra nincs, nem is lehet mentség senki számára, akár cselekvő részese, vagy csak tétlen szemlélője volt.

Ha mindezeken elgondolkodunk, felébresztjük gyakran szunnyadó empátiás készségünket, Nemes Jeles László és társai nem dolgoztak hiába. És a Saul fia immár ott van olyan nem különben megrázó mementó-filmek között, mint Andrzej Wajda Tájkép csata után, Juraj Herz A hullaégető és nem utolsósorban egy másik magyar alkotás, Fábri Zoltán Két félidő a pokolban című műve mellett.

 

Szólj hozzá

mozi holokauszt zsidóság Magyarország Oscar-díj Nemes Jeles László Saul fia