2016. már 12.

Fanfár az ezerkezű orgonistáért

írta: Göbölyös N. László
Fanfár az ezerkezű orgonistáért

Keith Emerson halálára

emerson.jpg

Vannak pillanatok, amikor érzem, hogy fel kell kelnem, mert valami történt. Pedig még alhatnék, és nem volt olyan rémálmom sem, ami indokolná a felkelést.

Vannak olyan pillanatok, amikor egy e-mail címéből tudom, hogy valami szörnyűség történt. Legjobb barátom leveleinél a közelmúltban már többször félve nyitottam ki, és balsejtelmem ezúttal is igazolódott.

Keith Emersonnak elege lett a földi létből. Zajosan távozott, ahogyan tőle megszoktuk. Csakhogy ezúttal nem orgonáját döntötte fel, és nem a drága hangszerbe vagdosott késeket. Kaliforniai otthonában főbe lőtte magát. Novemberben volt 71 éves. Jövő héten kellett volna japán turnéra indulnia. A muzsikust néhány évvel ezelőtt vastagbél-daganattal műtötték, de valószínűleg azért dobta el magától az életet, mert súlyosbodott a jobb kezét megtámadó ízületi betegség, és már csak nyolc ujját tudta használni a billentyűkön.

Az elmúlt napokban házi edzésprogramomhoz háttérnek a Woodstock-film rendezői változatát néztem, és egyre-másra az jutott eszembe, hogy hányan elmentek már az ottani szereplők közül, köztük olyanok is, akikkel találkoztam, interjút készítettem. A billentyűzsenivel csak összefutottam az Emerson, Lake and Palmer-koncert másnapján 1997-ben, interjút a banda nevében Greg Lake adott előző nap, és csak annyit mondtam neki, hogy azért a The Barbariant, vagy Bartók Allegro Barbarójának átiratát, amellyel az első lemezük kezdődik, igazán eljátszhatták volna. De nem tették, sőt, néhány évvel később sem, amikor saját kvartettjével lépett fel a Millenárison, és a kétórás buli ráadásaként eljátszották a Tarkust. És persze azzal nyitott, hogy „Welcome back my friends to the show that never ends…”. De legalább kapni lehetett a Wight-szigeti bulijuk CD-jét, amely szintén a Barbariannal kezdődik.

Hetven körül már meg lehet halni, még akkor is, ha manapság ez a kor nem olyan magas. Csakhogy ezekkel a hírekkel mi, az életfogytig rajongók magunk is egyre közelebb kerülünk az elmúláshoz.

Van annak már 45 éve is, amikor egy általános iskolai barátommal, akivel életemben először voltam rock-koncerten, egy akkor hiperszupernek számító lemezjátszón hallgattuk az Egy kiállítás képeit. Amikor e sorokat írom, még alszik a ház, nem kapcsolok be zenét, amellyel elbúcsúzhatnék a rock eme őrült mérföldkövétől, és csak bennem szólal meg a Baba Yaga forgószele, a Toccata szökőárja, a The Endless Enigma többtételes kaleidoszkópja, amely a kortárs futamoktól a romantikáig és himnikus magaslatokig terjed. Beleborzongok a fejemből felidézett Karn Evil 9 harmadik tételébe, amit egy elszabadult, egyre gyorsuló körhintával üt agyon, a Fanfare for a Common Man látszólagos egyszerűségébe, no és persze a végén ott a hangszergyilkoló Rondo…

Keith Emerson bezárta körét és a sehová sem vezető kiutat választotta.

 

 

Szólj hozzá

halál Zene Nagy-Britannia Keith Emerson