2016. ápr 08.

Angela Davis: Volt egy álmom

írta: Göbölyös N. László
Angela Davis: Volt egy álmom

ad_1_gallery-cover_25405.jpg

A 60-as, 70-es évek egyik politikai legendája volt. Az amerikai feketék és a nők polgárjogaiért harcoló mozgalmak élharcosa volt. Élete tele volt fájdalmas dolgokkal: gyerekkorában a szegregáció miatt elhíresült Alabamában éveket töltött börtönben terrorizmus vádjával, előítéleteket, igazságtalanságok kísérték útját. Igazi ikon volt már külsejében is, a „Black is Beautiful” megtestesítője volt. Az Illés zenekar neki ajánlotta annak idején Human Rights című szvitjét. Angela Davis elméje ma is ragyogó, elkötelezettsége ma is szilárd.

Az interjút a La Repubblica készítette vele abból az alkalomból, hogy a Roma-III. egyetemen tartott előadást a feminizmussal kapcsolatos kérdésekről. 

-Mi a véleménye az amerikai előválasztásokról?

-Minden bizonnyal ez a kampány a leglehangolóbb azok közül, amelyeket láttam, felfoghatatlan, hogy egy jelölt csatlakozhat Mussolini által mondott szavakhoz, majd azzal igazolja magát, hogy jó idézet volt. Donald Trump az emberek legrasszistább, politikailag legelmaradottabb szektorait szólítja meg.  Veszély, amely ellen tenni kell, hogy bizonyosak legyünk abban, hogy a jövőben nem árt többé  az országnak.

-Gondolja, hogy a jelenlegi helyzet más, mint az 1970-es, amikor megírta Egy forradalmár nő önéletrajzát?

-A nemzetközi keret változott, új hatalmak, konflikutsok megjelenésével. De a rasszizmust nem győzük le.

-Miért döntött úgy, hogy olyan fiatalon, kevesebb tapasztalattal megírja az önéletrajzát?

-Ezt a kérdést magam is felvetettem. Bizonytalan voltam. Toni Morrison, mint a Random House kiadója győzött meg, hogy meg lehet írni a könyvet úgy, hogy a középpontban nem egy harmincéves nő privát története, hanem a mozgalom kollektív története és harca van.

-Ön csaknem két évig börtönben volt terrorizmus vádjával. Majd volt egy tárgyalás és teljes felmentés. Milyen érzésekkel élte át a börtönt, a félelemmel, unalommal, kétségbeeséssel?

-Mindezeket átéltem. Ugyanakkor nőtt bennem a remény. Sok ember megmozdult, mert igazságtalannak tartották a fogvatartásomat. A legnehezebb az elszigeteltség volt, és az idő nagy részében abban tartottak.

-Hogyan gondol vissza arra az időszakra?

-Ma úgy gondolom, hogy szükséges volt megismernem a börtön valóságát. Azért is, mert lehetővé tette, hogy dolgozzam a börtönintézmények ellen. És találkoztam bebörtönzött nőkkel, akiket kétszeresen diszkrimináltak.

-Meglepte, hogy Amerikán túl is voltak mozgalmak a kiszabadulásáért?

-Bizonyos értelemben igen. Figyelemmel kísértem fotókon keresztül a megmozdulásokat Európában és a többi kontinensen is.

-Alapjában véve ez volt az első globalizáció egy ember jogainak védelmében.

-És ebből arra lehet következtetni, hogy többen vannak a rasszizmus ellen, mint mellette.

-Ön élt Európában?

-Igen, először Franciaországban 1962-ben. Akkor járt a vége felé az algériai háború.  Tudtam, hogy egy amerikaitól eltérő rasszizmus van jelen kolonializmus formájában, Henri Alleg könyve, a Kihallgatás, amellyel leleplezte  az algériai ellenállók kínzását, felnyitotta a szememet. Akkor olvastam el Frantz Fanon munkáját, A föld rabjait.

-Ismerte Sartre-t és Camus-t is?

-Sajnos nem, Camus 1960-ban meghalt. Szerettem volna vele találkozni. 1961-ben olvastam A lázadó ember című könyvét. Párizsba azért mentem, hogy diplomázzak francia irodalomból. Míg a klasszikusokat, Corneille-t, Moliére-t olvastam, felfedeztem Sartre és Merleau-Ponty vonzerejét is. Ha nem is találkoztam soha Sartre-ral, büszke vagyok arra, hogy ő is kiállt mellettem. Könyvei segítettek abban, hogy az érdeklődésem átterelődött az irodalomról a filozófiára. De aki számomra meghatározó volt, az Marcuse lett.

-Hogyan ismerte meg?

-A Sorbonne-on egy előadáson, majd Amerikában, ahol sokat tanított. Meggyőzött arról, hogy nagyon komolyan kell venni a kontinentális filozófiát. Érdekesnek találtam, ahogy Marxról beszélt. Az volt a véleménye, hogy nem lehet megérteni a politikai gazdaságtalant Marx filozófiája nélkül. Egyetemi tanulmányaim utolsó évében az a megtiszteltetés ért, hogy vele dolgozhattam. Ő tanácsolta, hogy folytassam a tanulmányaimat Frankfurtban, Adornóval, Hocheimerrel, Habermasszal…

-És követte a tanácsát?

-Két évig maradtam Frankfurtban. Ez idő alatt részt vettem az SDS-ben, a szocialista gyökerű diákmozgalomban, amely harcolt a vietnami háború, az iráni sah és a német neonácik ellen.

-Adorno nem nagyon örült a tiltakozásnak.

-Nem kedvelte az elkötelezett értelmiségi figuráját, nagyon kritikus volt mindenféle politikai aktivizmussal szemben. Marcuse viszont megtestesítője volt mindennek, amit Adorno gyűlölt. Az ő intellektuális elkötelezettsége számunkra kulturális modellje volt mindannak, amiben hittünk.

-Miben hitt?

-Hogy nekünk, értelmiségieknek, az a feladatunk, hogy megváltoztassuk a szociális világot, amelyben élünk.

-Elismeri, hogy az értelmezés területén a legérdekesebb dolgok Adornótól származnak?

-Vitathatatlan, hogy éles eszű gondolkodó volt. Műveit továbbra is olvasom és tanítom, főként a Negatív dialektikát és az Esztétikai elméletet. Amikor diák voltam, hallgattam az előadásait, ott voltam a szemináriumain, megbeszéltem vele a diplomamunkámat és akkor jöttem rá, hogy választanom kellett volna aközött, hogy filozófiai képezettségemet arra akarom-e felhasználni, hogy megváltoztassam a világot, hogy csak értelmezzem. Ekkor döntöttem úgy, hogy megszakítom vele az együttműködést és visszatérek Amerikába.

-Gondolja, hogy a Kritikai elmélet még érvényes?

-Abszolúte igen. A változatból, amelyet Marcuse adott belőle, meg lehet érteni, hogy filozófia elmélyítése a szabadság, egyenlőség, igazságosság vonatkozásában gyakran arra kényszerít bennünket, hogy elhagyjuk a filozófia arénáját. A Kritikai elmélet öröksége, hogy interdiszciplináris megközelítés tett lehetővé.

-Mi a véleménye a posztmodernről?

-Ez ma már régen olyan tág koncepció, hogy nehéz meggyőző választ adni rá. Ezzel együtt azt hiszem, hogy Derrida és Foucault elméletei, bár kettőjükben kevés a közös, rém érdekesek. De ők valóban posztmodernek-e?

-Marxot még mindig előnyben részesíti?

-Hogy lehetne kidobni? Még mindig sokat segít könyveinek konzultálása abban, hogy megértsük a mostani neoliberalizmus korlátait. Antonio Gramsci életműve is különösen fontos ma.

-A rasszizmus elleni tiltakozás éveit különleges kulturális légkör kísérte. Olyan értelmiségiek, mint James Baldwin, a beat-nemzedék írói, művészek, mint Bob Dylan, tolmácsolták Ön szerint a kor szellemét?

-A tömegmozgalmak, amelyek változást követelnek, mindig befolyásolják a kulturális világot. Baldwin tudott irányt adni a mozgalomnak, és ma is ösztönzi a fiatalokat az elkötelezettségre. Dylan zenéje pedig barométer volt, amely jelezte a hőfok változását a kulturális mozgalomban. Haladó irányba tudta vinni a néptudatot.

-John Lennon és Yoko Ono önnek ajánlott egy dalt.

-Nagyon tisztelem Lennont és munkásságát, és még inkább Yoko Onót. Hálás vagyok, hogy nekem ajánlottak egy dalt és megtisztelték George Jackson emlékét is.

-Jackson a Fekete Párducok fontos embere volt. A Saint Quentin-i börtönben ölték meg.

-1971-ben, az eszmékért, amelyekben hitt, amelyekért harcolt.

-Milyen gyerekkori emlékei vannak?

-Azt hiszem, az én gyerekkorom nem nagyon különbözött a többi, szegregációban élő gyerekétől. Hálás vagyok a szüleimnek azért, hogy segítettek abban, hogy Jim Crow zárt világánál végtelenül szélesebben lássam a világot. Ma is sok gyerekkori barátommal van kapcsolatom, gyakran visszatérek Birminghambe (Alabama), ahol sokan élnek ma is.

-Ki ma Angela Davis?

-Egy ember, aki hisz abban, hogy a világ, amelyben élünk, a legjobb hellyé válhat mindenki számára. Mindig ezt gondolom, és ezért harcolok.

angela.jpg

Szólj hozzá

politika forradalom rasszizmus terrorizmus 1968 USA Angela Davis