2016. máj 24.

Ha csak költő marad, már Nobel-díjas lehetne

írta: Göbölyös N. László
Ha csak költő marad, már Nobel-díjas lehetne

A 75 éves Bob Dylanről

bob-dylan-005.jpg

Van annak már több mint 20 éve, hogy, felbátorodva egy személyesen ismert neves költő-irodalmár-kiadó nyitottságán, felvetettem neki, hogy tervezek egy magyar nyelvű antológiát az elmúlt évtizedek legjelesebb angolszász rock-költőinek munkáiból. Az illető úriember, legyen neki könnyű a föld, meglehetősen furcsán nézett rám, majd csupán annyit mondott, hogy „ne keverjük össze a költészetet a pop-zenével…”. Próbáltam neki azzal érvelni, hogy az általa ledegradált dalnokok tulajdonképpen semmiben sem különböznek a középkori trubadúroktól, vagy a reneszánsz énekmondóitól, akik eldalolták költeményeiket szerelmüknek, vagy magas pártfogóiknak, de nem tudtam meghatni.

Az antológia végül egy kis kiadónál elkészült, a mai napig büszke vagyok rá, és azóta készülök a folytatásra. A rock-poézis megítélése azonban nem sokat változott, nemcsak nálunk, a nagyvilágban sem. Még az olyanok esetében is csak alig-alig, mint Bob Dylan.

Ha Bob Dylan, aki ma ünnepli 75. születésnapját, nem kezd el énekelni, zenélni, nem lesz belőle a maga módján sztár (most hagyjuk a műfaji kategóriákat), lehet, hogy Nobel-díjas költőt ünneplünk személyében. Éppen 20 éve történt, hogy egy amerikai egyetem javasolta e kitüntetésre, azóta is folyamatosan próbálkoznak, de süket fülekre találnak Stockholmban. Öt évvel ezelőtt már-már reménykedtünk, hátha a 70. születésnap meghatja a svéd akadémikusokat, de nem.

Tulajdonképpen Robert Allen Zimmermann egy lúzer. Minek kellett neki énekelnie, zenélnie? A hangja pocsék, ráadásul motyog, gitárosnak sem nagy szám. Mégis 55 éve nagy nyilvánosság előtt penget és eldünnyögi saját dalait. Közben állandóan különböző címkéket ragasztottak rá a „nemzedéki vátesztől” a „notórius árulóig”, megkérdőjelezték szinte minden irányváltását, ő azonban soha nem törődött ezekkel, a rossz nyelvek szerint maga a közönség sem érdekli. Nem véletlen, hogy egy néhány éve készült sajátos életrajzi filmben hét színész játszotta el a figuráját, köztük egy nő, nem is akármilyen, Kate Blanchett. Mert Bob Dylanre mindenre érvényes, meg az ellenkezője is. Vélhetően sokan kiáltanak égbe új lemeze, a Fallen Angels hallatán is, amelyen Frank Sinatra egykori slágereit adja elő. Pedig ő aztán csak tudja, hogy az idők szüntelenül változnak.  Egyetlen dolog van, ami vele kapcsolatban megkérdőjelezhetetlen: költészete, amely egyaránt táplálkozik a zsidó, keresztény és amerikai hagyományból éppúgy a szürrealizmusból, az európai ballada-költészetből és napjaink történelméből. És ez a költészet, amelynek a maga semmi hangjával, csekély gitártudásával olyan hatást tudott kifejteni, amelyhez hasonlót legfeljebb a Mississippi Deltában született fekete blues-énekesek. És talán éppen ez a nagy kontraszt  Bob Dylan művészetében: a primitív zenei megszólalásra ültetett sokrétegű poézis, amely aztán utat mutatott rock-alkotók tucatjainak, és amely visszaadta a modern korban lenézett „dalszövegek” igazi rangját. Nemcsak a költészet kapta vissza a zenét, amit több évszázadra elvettek tőle, hanem a „könnyűzenére” írt szövegek is visszatérhettek általa és követői által a verseskötetekbe ott, ahol erre nyitott kiadók voltak/vannak.

Persze Bob nem gondolja, hogy ő lúzer lenne, netán hátrányos megkülönböztetésben szenvedne. „Sikeres ember az, aki reggel felkel, este lefekszik és a kettő között azt csinál, amit akar” – mondta. Ha csak ennyit ért volna el, már akkor sem lenne oka panaszra. Ő elsősorban költőnek tartja magát és úgy is kíván meghalni.

Azért három évvel ezelőtt beválasztották az Amerikai Művészeti Akadémia tagjai közé, igaz, csak „tiszteletbelinek”, mert azért a professzori rang mégiscsak túlzás lett volna egy ilyen marihuána-szagú csepürágónak. „Bob Dylan megváltoztatta világunkat és életünket dalköltészetével, olyan kapcsolatokat teremtve, amelyekről soha nem hittük volna, hogy létezhetnek szavak, érzelmek és gondolatok között” – írták róla.

Most, a neves évforduló közeledtével már kudarcait az ikonográfia szolgálatába állítják. Manchesterben például kiállítás nyílt az egykori Free Trade Hall helyén, ahol 1966 májusában ugyanúgy kifütyülték elektromos gitárjával, mint egy évvel korábban Newportban, sőt, egy kritikus odáig ragadtatta magát, hogy a közönség e reakció csak ahhoz a botrányhoz mérhetők, amely 1913-ban Párizsban tört ki Igor Stravinsky Tavaszi áldozat című művének bemutatásakor.

Kétszer is láttam őt élőben, egyszer a Kisstadionban, 1991-ben – erősen felejthető volt – aztán az Arénában 2003-ban, ahol nem is gitározott, hanem valami elektromos orgonát nyomogatott. Nem tudom miért, de ez baromi dögösre sikerült a maga nyers hangzásában. Pedig akkor sem lehetett volna ráfogni, hogy túlságosan kereste volna a közönség kegyeit. És nem is játszotta kedvenc dalomat, a Rainy Day Women 12:35-ot. „Everybody must get stoned” – mint életfilozófia, mint kiáltvány. 1993-ban eképp fordítottam: „Mindenkinek be kell nyomnia”. Húsz évvel később ebből már az lett, hogy „Kő-kiütést mindenkinek”. Miközben ott van az az értelme is, hogy „mindenkit meg kell kövezni”, hiszen a dal maga arról szól, hogy bármit csinálsz, ami nem felel meg az elvárásoknak, már jön is rád a kőzápor. És mindez az eredetiben úgy hangzik, mint egy üdvhadsereg-zenekar. És lehet, hogy ez az utolsó sor nem jelent mást, mint azt, hogy „mindenkinek l…. a s….”.

Ugyancsak régi dalvers-kedvencem, sokszor alkalmaztam életem szakító pillanataira (de nem üzentem „szívküldi” gyanánt soha) az „It’s All Over Now, Babe Blue”, a „Hard Rain’s Gonna Fall” – erről mindig a Concert for Bangla Desh jut eszembe, amelyet diákzenekarom tagjaival tízszer is megnéztünk, és gitárosaink az ott elhangzott dalok akkordjait a filmvászonról nézték le – a rejtélyes All Along The Watchtower (inkább Jimi Hendrix előadásában), és naná, hogy a Like A Rolling Stone (az én magyarításomban „mint egy kapcarongy”) „with no direction home”. És ha meghallom egy utcai zenésztől a Knockin’ On Heaven’s Door akkordjait, képtelen vagyok tovább menni. De azért nemcsak a régmúlt Dylan fogott meg, hiszen ott van a „best of”-omban a Man In A Long Black Coat balladája, a gyilkosságért elítélt Rubin Carterért szóló Hurricane,  vagy a Things Had Changed, nem is szólva a Political World-ről, amelyet mai világunkra is nyugodtan alkalmazhatnánk, határon innen és túl egyaránt…És az utóbbi években fedeztem fel a dalain túl azokat a verseit, amelyekhez nem is szánt zenét. Van még bőven adósságom Bob Dylannel szemben. ott lesz vezető helyen a második antológiában...

 

 

Szólj hozzá

évforduló költészet USA Rock Bob Dylan