2016. aug 30.

Szabadíts meg a szinkron-remake-ektől!

írta: Göbölyös N. László
Szabadíts meg a szinkron-remake-ektől!

play.jpg

Játszd újra, Sam! Woody Allen klasszikusa, nagyszerű kamarakomédia, benne van szinte minden az igazi Woody-ból: a neurotikus értelmiségi, a kétbalkezes slemil, a nők iránti csillapíthatatlan vonzalma, és természetesen nagy bánata, hogy nem valaki más. No és a moziőrület, egy mítikus film, nem kevésbé mítikus főszereplővel, aki megtestesít számára egy utolérhetetlen példaképet. Régi kedvencem a film, láttam eredetiben, láttam a színpadi változatot a Vígszínházban még újkorában és láttam a filmet (amelyet kivételesen Herbert Ross rendezett) több ízben is magyarul.

És most újra láttam magyarul. Mintha nem is ugyanaz a film lett volna.

A képsorok ugyanazok, a szöveg már nem egészen, és a hangok! Nekem – és sokunknak – Woody Allen = Kern András. A Fogd, a pénzt és fuss-tól egészen a 90-es évekig. Nem csupán azért, mert őt szoktuk meg, hanem azért is, mert – mint a klasszikus magyar szinkronban oly sokszor – telitalálatnak bizonyult az ő kiválasztása Woody Allen karakteréhez, stílusához, a magyar színész (jóval előbb, minthogy színpadon is megjelenítette Allan Felix filmkritikust) belülről formálta meg ezt a hangot, annak minden öniróniájával.

Most ezt a filmet is elérte szinkron-remake-ek őrülete. Már a régi értékeknek sincsen becsülete. Legalább azt hagynák meg nekünk!

Mert a magyar szinkron olyan színészi értékeket teremtett, amelyek jócskán túlmutatnak holmi nosztalgián. És nem „Woody Kern” az egyetlen. Senki sem tudna olyan, arisztokratikusan behizelgő hangon beszélni Roger Moore-ként, mint Láng József. Tony Curtis kedvesen link, nőbolondító figurái nem is szólalhatnának meg hitelesebben Sztankay István hangjával. Jack Lemmon folytonos kétkedései Zenthe Ferencül szólalnak meg bennünk, Columbo hadnagy Szabó Gyula rekedtes orgánumával megy a gyilkosok idegeire. Helyei László telt basszbaritonja pompásan illett Gérard Depardieuhöz és Donald Sutherlandhez egyaránt.

Fülöp Zsigmond ajándékozott meg bennünket egykor Gérard Philipe Fanfan la Tulipe-jével. Van egy régi felvétel Fellini Édes életéből, amelyben Marcello Mastroiannit Latinovits Zoltán magyarítja zseniálisan. Oliver Reed Athosa csakis Bujtor István lehet. Bud Spencer pedig magától értetődik. És ha már a Játszd újra, Sam-ről beszélünk: Kálmán György kissé cinikus hanghordozása és Váradi Hédi szenvedélyes, de sérülékeny asszonyisága hozzátartozik Humphrey Bogarthoz és Ingrid Bergmanhoz a Casablanca magyar változatában.  

És akkor még nem beszéltünk a legendás rajzfilm-szinkronokról: a Frédi és Béni Csákányi-Márkus-Psota-Váradi négyeséről, Szuhay Balázs Kandúr Bandijáról, de még a Hupikék Törpikék népszerűségéhez is jócskán hozzátett Sinkovits Imre, mint Törppapa. Ezek a magyar verziók állítólag sokkal jobbak az eredetieknél!

Érvelhetnek persze azzal, hogy a régi kópiák megkoptak, de a mai technikai lehetőségek mellett ez csupán ürügy. Nem érzik, hogy egy-egy nagyszerű szinkron „felülírása” ugyanolyan bűn, mint amikor egy tökéletesen sikerült filmet „újraforgatnak”, hátha bejön. És a mozi-remake-ek többségénél is azt tapasztaljuk, hogy kár volt a kidobott pénzért, mert a réginek a poros nyomába se érhetnek.

Éppen ezért kérjük a televíziók Legfőbb Lényét: szabadíts meg a szinkron-remake-től!

Szólj hozzá

mozi remake szinkron televízió Woody Allen