2016. sze 27.

Az orgonahangú nagy ember

írta: Göbölyös N. László
Az orgonahangú nagy ember

Hetven éve halt meg Raimu

raimu-directed-by-pierre-colombier-b85exw.jpg

A pék felesége, A kútásó lánya, a Hetedik esküdt, és mindenekelőtt a César-trilógia. Egy nagydarab, csupaszív ember, egy hatalmas színész, akinek filmbeli mondásait a mai napig emlegetik Franciaországban. Hetven éve, 1946. szeptember 20-án állt meg örökre Jules Auguste Cédar Muraire, azaz Raimu szíve.

Leghíresebb idézete éppen a szívvel kapcsolatos: a Marius című filmben (1931) kártyázik szokásos barátaival a kocsmában, és próbálja „jelezni” partnerének, hogy kőrt hívjon. „Tu me fends le cœur” (meghasad tőled a szívem) – sóhajtozik egyre kétségbeesettebben, de a haver az istennek sem reagál…

1963-ban a Le Figaro Littéraire Raimu születésének 80. évfordulóján egy sor cikket közölt a színészről. Most a lap újra közzétette azt az írást, amelyben barátja, legjobb filmjeinek író-rendezője emlékezett rá.

„A hangosfilm előtt kevesen ismerték őt Párizson és Marseille-en kívül, de amikor beléptünk egy vendéglőbe, minden tekintet feléje fordult és sokan megkérdezték a pincértől, hogy ki ez az ember. Mint ahogy a puszta jelenléte megtöltötte a színpadot és a mozivásznat. Tehetségének alapja maga a személyisége, ő maga volt. Súlya ellenére olyan érzékeny lelke volt, mint egy nőnek. Szemérmes volt, mindig természetes, néha nyers, de sohasem durva.

Erős hangja orgona volt, amelyen virtuózként játszott. Suttogása eljutott a nézőtér végéig, kiáltásai megremegtették a csillárt, váratlan hangnem-változtatásai egy komikus jelenet közepén belefagyasztották a nézőbe a vidámságot, hogy aztán egy újabb változatásnál újra kirobbanjon a nevetés.

Csodálatos színészi tehetségét a music-hall-ban, a skech-ben, a monológban, a dalban, az operettben, a vígjátékban tökéletesítette. Megvolt benne az utánzás tehetsége. Amikor olyan valakiről beszélt, akit nem szeretett, megváltoztatta a homlokát, a szemét, a száját, az állát, és az illető felismerhető karikatúrájává vált. Felvette a tekintetét, és a hangját is. Nagyszerű cirkuszi bohóc is lehetett volna belőle, egy Polonius, egy Don Diego, egy Jago vagy akár Lear király.

1946-ban egy autóbaleset miatt kórházban volt 2 hónapig, de teljesen felépült. Szeptemberben azonban telefonált, hogy ismét kórházba került, látogassam meg. Odarohantam, az ágyban ült, törülközőből óriási turbánt tett egy fejére, úgy nézett ki, mint egy brahman. Az ápolónőtől whisky-t kért, amit az operáció utánra ígért neki. Raimu viccelődve hárpiának nevezte, akinek sajnálja a férjét. Amikor az ápolónő közölte, hogy nincs férje, Raimu azt felelte: „Nagyszerű, szerencséje van annak a férfinak.”

Pagnolt azonban, miután az író távozott, szokatlanul arra kérte, hogy ölelje meg, holott még a kézfogás sem volt szokás közöttük. Még megkérdezte tőle, hogy hol fog ebédelni és megígérte, hogy a könnyűnek ígérkező operáció után telefonál neki. Pár órával később azonban az ápolónő telefonált, hogy barátjának, kedves színészének baja súlyosabb volt a vártnál, és többé már nem ébred fel.

Szólj hozzá

mozi évforduló Franciaország Raimu