2016. nov 13.

Lou Reed dobozban, első rész

írta: Göbölyös N. László
Lou Reed dobozban, első rész

lou.jpg

Ki emlékszik a költő Lou Reedre, aki zenévé változtatta Edgar Allan Poe Hollóját, aki a tai-chi mestere volt és megkomponálta a Hudson River wind Meditations albumot fizikai és spirituális gyakorlatok háttérzenéjének? Ki emlékszik a drogozó, „elátkozott” mesterre, aki „sétált a vad oldalon”, „megrontotta” a fiatalokat, ai előőrse volt a punknak a Velvet Undergrounddal, és aki megteremtett egy szélsőséges zenét, a zajokból álló Metal Machine Musicot?

Ki emlékszik Lou Reedere, amikor még Lou Reed volt, akit még nem szerettek annyira sem az értelmiségiek, sem a hipszterek, amikor még félelmetes, vitatott, az undergroundból kinőtt figura volt? – kérdezi özvegye, Laurie Anderson, aki összegyűjtötte szólókorszakának első 15 évét, az 1972 és 1986 között készített albumokat, 16 stúdió, illetve élő felvételt. Ez jelenik meg most Lou Reed: The RCA and Arista Album Collection című dobozban.

„Elutaztunk az Audio Engineering Society-hez, az elektronika mániákusaiként Lou és én szerettük a jó felvételeket és sok időt töltöttünk a stúdióban a hangzás javításával, hogy az a lehető legjobb legyen – emlékezik a költő-zenész-performance művész Laurie, aki 21 évig volt Lou felesége – Lou az egész szívét beletette ezekbe az újrakeverésekbe, nem csendesítette le a hangokat, meglepő részletek és keménység maradtak bennük, eredeti energiák áradnak belőlük. Szeretem azokat a ritka képeket és a gondosan megválogatott szavakat is, amelyeket Lou használt a zenéjében és ebben a válogatásban. Lou nagyszerű elemző és éles kritikus volt, az interjúiból kiviláglott őrült humora, nagylelkűsége, szemlélete a világról, a zenéről. Mindazok, akik szerették Lou zenéjét, boldogok lesznek ezzel a gyűjteménnyel.” Ez volt az utolsó munkája, amely nem sokkal 71 éves korában bekövetkezett halála, 2013. október 27 előtt fejezett be.

Ez alkalomból a La Repubblica készített interjút Laurie Andersonnal.

-Hogyan találkoztak?

-Tudom, hogy abszurdnak tűnik, hisz mindketten New York-ban éltünk, kis távolságra egymástól, mégis Münchenben ismerkedtünk meg 1992-ben John Zorn szaxofonos koncertjén. A zenészek élete állandó utazásokból áll, nem könnyű találkozni még akkor sem, ha néhány méterre laknak egymástól. És ezzel számolni kell, ha az ember zenésszel köti össze az életét. Vagy nem látja hosszú ideig, vagy sokáig együtt van vele. A mi történetünk csodálatos része, hogy sok helyre együtt mentünk.

-Mi volt róla az első benyomása?

-Hogy olyan ember, akit nagyon érdekel a technológia. Nem vitt el szórakozni, nem is tudom, hogy igazi randevúink voltak-e, olyan helyekre vitt, mint az American Engeenering Society…

-Miről beszélgettek?

-Mikrofonokról, hangszerekről. Osztoztunk ebben a szenvedélyben. Később rájöttem, hogy ezek szerelmi találkozók voltak számára. Különös és csodálatos meglepetés volt, amikor összeköltöztünk.

-Én is ismertem. Milánóban készítettem vele interjút 1996-ban. Az interjú elején nagyon morcos, nyers volt. Tudtam, hogy bizonyítanom kell, hogy felkészültem, nem véletlenül vagyok itt. Megkérdeztem tőle, hogy a The Adventurert véletlenül nem Önnek ajánlotta-e. Ő akkor váratlanul elmosolyodott, felállt és kijelentette: „Nemcsak ezt a dalt, hanem az egész átkozott lemezt Laurie Andersonnak készítettem.” Ez volt a Set The Twilight Reeling. És ettől fogva már nemcsak igennel és nemmel válaszolt.

-Ez jellemző Lou-ra. Ő volt a legcsodálatosabb ember, akit ismertem. Nagylelkű volt. Ha megnéztünk valamilyen darabot, és nem volt jó, én kifakadtam. ő pedig azt mondta, hogy gondoljak arra, mennyi munkát fektettek bele és hogy az egyik színésznek, aki jól játszott, ez talán egy kiugrási lehetőség. Nyers volt, de mindig volt emögött valami. Egyszer egy zenésznek a koncert szünetében köntörfalazás nélkül megmondta, hogy rossz, amit csinál, a zenész a második részben remekelt és megköszönte Lou-nak a bírálatot.

-A levélben, amit Lou halála után írt, elmeséli, hogy csodálkozott, hogy nem volt angol akcentusa.

-Ostoba voltam. Olyan elmaradottak voltunk itt New York-ban is, mindenki bezárkózott a maga kis világába. Én a művészvilágba, ő a rock-ba. Ma, hála a technológiának, jobban találkoznak a különböző világok. Be kell vallanom, nem ismertem őt jól.

-Lehet, hogy ezért nem illetődött meg. Még David Bowie is bevallotta, hogy zavarban voltam, amikor a Transformeren dolgoztak együtt.

-A hírnév sajnos távol tartja az embereket. Én Lou Reedet ismertem meg nem az ikont. Nem ismertem az egész mítoszt, soha nem beszéltem erről vele. Egyikünk sem nézett vissza a múltra, csak a jövő érdekelt minket. Lou halála után lettem szerelmes a fiatal Lou-ba. Ez a doboz nyilván hozzájárult ehhez. Sok mindent felidéz, ami nem függ össze a zenével. Csodálatos fiatal volt. Őrült, vad szellem. Tudtam, hogy egy időben más volt, de mindnyájan azok voltunk. Azt hiszem azonban, hogy a lényege amögött volt, amit csinált és mondott. Erős belső egyénisége volt, és öntudata, amely stabil volt egész életében.

-Ez a válogatás a szellemi végrendelete volt.

-Igen, nagyon fontos volt számára. Életének utolsó három hónapjában ezen dolgoztunk. Imádta a jó hangzást, de nem volt „audisznob”. A túlzott sürítés sok mindent eltüntetett, és nem akarta, hogy így maradjon. A Bell Labs egyszer meghívott bennünket és megmutatták, hogyan működik a kompresszió. Észrevették, hogy az így kezelt számból eltűnt a gitár. Lou ezt nyersen meg is mondta nekik. Többet nem hívtak meg minket.

Most ezeknek a lemezeknek az új változatában nemcsak a gitárt lehet hallani, hanem a szobát is, ahol a felvétel készült, a linóleumot és az antik fák, a húrokba kapaszkodó ujjakat, a felvétel egész fizikai mivoltát, ami a digitalizálással teljesen eltűnik. Probléma az is, hogy sokan kis fejhallgatóval hallgatják és már maguk a zenészek sem ügyelnek a kis részletekre. Remélem, hogy az emberek végül találnak más helyeket is, ahol jól lehet zenét hallgatni.

-Hogyan hallgattak otthon zenét?

-Mindenfélén: vinilen, hi-fin, vagy low-fi rendszereken, attól függően, hogy mit hallgattunk. Fejhallgatón is. Most éppen lou egyik régi mániáján, a holofonikus zenén dolgozom. Szeretem, ahogy szól. Imádom a hangot, amint szétterjed a térben.

-A Metal Machine Music Lou Reed legvitatottabb lemeze, sokan hallgathatatlannak tartják. Ő annyira szerette, hogy a lemezfüzetbe ezt írta: „Ez a legnagyobb művem. Ha örökséget kellene hátrahagynom, ezt hagynám. Ezt is újrakeverték, sok magyarázattal. Mivel sokat beszéltek erről az albumról és egyesek azt állítják, hogy ez fricska volt a lemezcég felé, szeretném tudni az Ön véleményét.

-Lou szerette és ez egy megrázó, szép lemez. Fantasztikus, hogy ennyi év után újra felfedezték. Imásom, amikor élőben játssszák, amit annak idején lehetetlennek tartottak. Sok dimenziója van, amit nem mindenkinek sikerül megragadnia.

-Ez történt a Luluval is, Lou Metallicás lemezével.

-Igen, a Lulu is hasonló volt.

-Kevéssé „machine”, és jobban „metal.”

-Igen. Erőszakos, agresszív, nem érzem jól magam az ilyen típusú dolgoktól, de Lou halála után David Bowie azt mondta: „Hallgasd meg újra a Lulut. Az emberek nem értik meg Lou zenéjét, de 20-25 év múlva megértik. Nézd a Berlint: gyűlölték, most remekműnek tartják. Ugyanez érvényes a Lulura. Tedd meg, hallgasd meg újra.” Ezt tettem és a szívem megállt egy pillanatra. Davidnek igaza volt. Zseniális volt. Az én problémámból eredt, mintha nem tudtam volna bánni azzal a típusú haraggal, de aztán át tudtam érezni. Nem próbált kedves, jól nevelt lenni. Abszolút, kegyetlen harag volt.

 

 

Szólj hozzá

rock Zene Lou Reed Laurie Anderson