2016. nov 19.

Phil Collins, kendőzetlenül

írta: Göbölyös N. László
Phil Collins, kendőzetlenül

genesis.jpg

Kendőzetlenül (Warts and All) címmel jelent meg Phil Collins önéletrajzi könyve.  Az elmúlt évtizedek egyik legsokoldalúbb muzsikusa, aki a Genesis dobos-énekeseként vált híressé, majd ezzel párhuzamosan jelentős szólókarriert is befutott, miközben prózai filmszínészként is letette névjegyét, e kötetben leírta azt a történetet is, amikor bekerült élete együttesébe egy különös meghallgatást követően 1970 augusztusában.

„Csengetek és egy örökkévalóság után egy középkorú, méltóságteljes hölgy nyit ajtót. Gabriel asszony valamilyen módon megérti, hogy nem lexikonokat árulunk és nem is azért jöttünk, hogy belépjünk bridzsklubjába, hanem próbálni jöttünk fia popegyüttesével. „Jöjjenek be – mondja mosolyogva – egy kicsit korán jöttek. Ússzanak egyet, ha van kedvük.” Én azt gondolom, a francba, micsoda hely, fák, úszómedence. A helyzet javul. Legalább elhoztam volna a fürdőnadrágomat. Fürdőnadrág ide vagy oda, úgy döntök, hogy megmártózom. Ki tudja, megajándékozik-e még valaki egy fűtött medencében valú úszkálással. Közönyösen letolom a farmeromat, ott vagy a megszürkült alsóban és belevetem magam a vízbe. Fantasztikus ez a medence. Megtudom, hogy Peter apja az ATV televíziónál dolgozik. Lehet, hogy a tulajdonosa. Az úszástól felfrissülve kiviszem Gretch dobszerkómat a kertbe, Gabriel asszony útmutatását követve. Hátul megyek át a teraszon, ügyelve arra, hogy ne verjem le a cserepeket vagy a szobrokat.

Az első ember, akit meglátok, egy magas, disztingvált pasas, zárt papucsban, amolyan Noel Coward-stílusú házikabátban.  Fiatal kinézete van, csodálatosan oldott, olyan, ilyen szeretne lenni az ember, amikor felnő. Ha ő Peter Gabriel apja, akkor Peter hány éves lehet? Aztán kiderül, hogy nem az apja, hanem egyik zenésztársa. Mike Rutherford, 19 éves, ő a Genesis gitárosa-basszusgitárosa, az ő apja admirális. Kihoztak a teraszra egy zongorát, és van egy másik pofa az árnyékban, aki megpróbálja megszólaltatni. Tony Banks-ként mutatkozik be. Ő a Genesis 20 éves zongoristája. Az első benyomásom? Nincs. Tony olyan tartózkodó, mintha láthatatlan lenne, gy másik jól nevelt ifjú, aki nem ártana a légynem sem. Bár hamar felfedezem, hogy ez a légy nem fog egy fals hangot sem.

És végül megismerkedem a húszéves Peter Gabriellel. Úgy néz ki, mint aki ugyanabból a környezetből jön, mint a többiek. Magatartására leginkább a bizonytalanság jellemző. Egyik kezében a könyökét fogja, csaknem félénk, nagyon kényelmetlenül érzi magát. Felelős helyzetben van, vagy inkább a szülei, övék a ház, de nem akarja, hogy észrevehető legyen. „Hm…talán menjünk be a szalonba meghallgatni a lemezt” – mondja.

Ezek hárman régi iskolatársak, a surrey-i Charterhouse-ban ismerték meg egymást. Ez az anglikán egyház 400 éves grandiózus és exkluzív magániskolája, nagy a hírneve és magasak a tandíjai. Fiúiskola, amely tiszteletben tartja a hagyományokat, a történelmi örökséget, a fegyelmez, a sportkiválóságot és egyéb legalább ennyire zavaros alapelveket. Röviden, egy ultraarisztokratikus hely, nem olyan, mint a Barbara Speake Stage School, ahová én jártam.

Peter és Tony 1963-ban ismerkedetek meg, amikor elkezdték az iskolát. Mike egy évvel később iratkozott be.  A Genesis 1967-ben alakult meg két iskolai együttesből. Persze módszereik, precíz törekvéseik vannak és valószínűleg pontos formái is annak, hogy mikékt viszonyuljanak egymáshoz. Eltelik egy kis idő, amíg megértem ezeket a dinamikákat. Például Peter és Tony a legjobb barátok és a legrosszabb ellenségek.  Tony hajlamos arra, hogy elveszítse a fejét, de ez csak később derült ki. Peter és Tony felváltve rohannak ki feldühödten a stúdióból. Mike törékeny egyensúlyt tart közöttük. De mindhárman azok, akik privát iskolák volt diákjai az ilyen típusú neveltetés minden előnyével és hátrányával.

Tökéletesen neveltek arra, hogy egy immár elmúlt kor úriemberei, tisztjei legyenek, talán kevésbé megfelelőek arra, hogy, mint a Swinging Sixties zűrzavarából lett rock-együttes tagjai, ágyútöltelékek legyenek. Jelenleg még sötétben vannak, azért is, mert közel álltak a feloszláshoz és sok kockázatot rejtenek ezek a meghallgatások.

A légkör a Gabriel-házban most törékeny és feszült. Szörnyű önmegtartóztatások mögött vibráló idegek és rettenetes formalitás. Vagyis semmi hozzám, vagy származásomhoz hasonló. Hogy lehet, hogy nem megy minden rosszul? Van azonban egyetlen egy dolog, amelyben egyformák vagyunk: mindnyájan jó zenészek vagyunk.

Ebben a pillanatban azonban én és Ronnie barátom nem tudunk semmit ezekről a dinamikákról, a mögöttes gondolatokról. (Ronnie Caryl gitárosról van szó, akivel Phil korábbi együttesében, a Falming Youth-ban játszott együtt – GNL). Ülünk egy maroknyi dezorientált pályázól egy hatalmas szalonban, amely még barlangszerűbb attól, hogy nincs benne a zonfora, kivitték a teraszra, az úszómedence mellé, egy napernyő alá.

Jön Peter, kezében a kiadásra váró Trespass című albummal. (A lemez, amelyen még Ant Phillips gitározott és John Mayhew dobolt, csak októberben jelent meg – GNL). Meghallgattat velünk három dal, a Stagnationt, a Looking For Someone-t és a The Knife-ot. A dobolás nem tűnik nagy számnak, kicsit nehézkes és nincs benne sok ritmus. Van bennük viszont néhány jó háttérhang, amelyek a Crosby, Stills and Nash-re emlékeztetnek. De az egész album egy szószra hasonlít, ha belemerítené valaki az ujját, körülfolyná. Ronnie-nak és Mike-nak kell kipróbálnia a 12 húros gitárt, majd rajtam a sor.

Átmegyünk a teraszra. A Tresspass néhány dalának egyszeri, gyors meghallgatása alapján megpróbálok alkalmazkodni a Genesis zenéjéhez. Míg Tony elkezdi a zongorával, Mike a gitárral és Peter a nagydobbal (ütősnek tekinti magát, ami később kockázatosnak bizonyul), be kell lépnek valamivel, ami megfelel az adott pillanatban. Eljátsszunk 3-4 dalt, belértve a Trespass epikus fináléját, a The Knife-ot és néhány akusztikus részt.

Én vagyok a nap utolsó dobosa, és megpróbálom kitalálni, hogyan ment. Hiába. Ezek a magániskolai fiúk, a visszafogottság és az udvariasság a kedves fegyverük. „Majd értesítünk” – mondják ünnepélyesen.”

A folytatást ismerjük: Phil Collins megkapta az állást a Genesisnél. Ronnie viszont nem nyerte el a többiek tetszését, Ant Phillips helyére néhány hónappal később Steve Hackettet szerződtették. Ezzel alakult ki a Genesis legendás ötösfogata, amely 1971 és 1974 között a progresszív art-rock olyan klasszikusait alkotta meg, mint a Nursery Cryme, a Foxtrot, a Selling England By The Pound és  a műfaj egyik csúcsának számító The Lamb Lies Down On Broadway. Collins nem csupán dobosként, hanem kezdettől fogva második énekesként erősítette a vokális hangzásokat. Aztán a Lamb után, 1975-ben szakadás következett be a zenekarban: Gabriel tovább akarta vinni az együttest a rock-színház irányába, a többiek, elsősorban Banks, viszont attól tartottak, hogy lesüllyednek Gabriel kísérőegyüttesévé. A frontember kiszállását követően számtalan új énekest hallgattak meg, végül „házilag” oldották meg a problémát – Phil Collinsszal, a koncerteken pótdobost alkalmazva. 1977-ben aztán Hackett is kiszállt, „…és hárman maradtak”, ahogyan következő lemezük címe is mondta (…And There Were Three). És bár a trió hátralévő másfél évtizedében továbbra is kitartott az igényes rock-zene mellett, Collins, aki egykor egy „külvárosi” ízt vitt az „úrifiúk” közé, olyan populáris elemekkel színesítette a Genesis-hangot, hogy a 80-as évektől már a slágerlistákra is felkerültek a Turn It On Again-től az Invisible Touch-on át az I Can’t Dance-ig, miközben a koncerteken és emlékezetes klipjeiken érvényre juttatta sajátos humorát is. De ez már egy másik történet…

 

 

Szólj hozzá

rock progresszív rock Zene Nagy-Britannia Phil Collins Genesis