2016. dec 05.

Búval és bánattal örvendezzünk!

írta: Göbölyös N. László
Búval és bánattal örvendezzünk!

rolling-stones-blue-and-lonesome.jpg

Vannak dolgok, amelyekért érdemes élni, vannak dolgok, amiért jó, ha van fülünk a hallásra, vannak dolgok, amelyekkel a bennünket körülvevő, egyre kevésbé emberbarát világot is könnyebb elviselni. Ez pedig a zene. Ebben az esetben a blues. Tudjátok az, amely akkor is itt van bennünk, ha minden kötél szakad, amikor minden elmúlik, minden elhagy.

Rohadt egy év volt a rock-zenében. David Bowie-t és Paul Kantnert a rák vitte el, Keith Emerson főbe lőtte magát, Prince-szel a fájdalomcsillapítók végeztek, elment a fehér blues-nagyapó Leon Russell, Scotty Moore, Elvis gitárosa, Mose Allison. És akkor még nem szóltunk a külön műfajnak tekinthető Leonard Cohenről, és a mi veszteségeinkről, Somló Tamásról, Laux Józsiról,  Danyi Attiláról, vagy legutóbb Dévényi Ádámról. A klasszikus kor nagy figurái, különleges egyéniségek távoztak. Még jó, hogy itt van a Rolling Stones, amely újabb tanújelét adta elpusztíthatatlanságának.

A Stones már régen ott tart, hogy ha egyetlen új lemezük sem jelenne meg, ha egyetlen koncertet sem adnának, akkor is bőven ott vannak a 20.-21. század zenei világörökségében, amelyhez a végítélet napja előtt néhány perccel is visszanyúlhatunk. (Persze, ha elhallgatnának, alighanem pillanatok alatt meg is halnának). Erre 11 évvel utolsó stúdióban készült remekművük, az A Bigger Bang után kiráztak a kisujjukból egy elképesztő rhythm and blues-lemezt, amelyben egykri tanítómestereik, Howlin’ Wolf, Willie Dixon, Little Walter, Memphis Slim előtt tisztelegnek. Az öreg bluesman-ek adták meg nekik az első lökést annak idején, az ő dalaikkal tették le névjegyüket, mostanra már ők is  öreg bluesmanek lettek, és visszatértek azokhoz a forrásokhoz, amelyekből egykor jó volt meríteni, és amelyek a mai napig kristálytiszták.

Gyaran előfordul velem, hogy úgy érzem: a jó zenében nincs idő. A 60-as, 70-es évek legjobb lemezei abszolút mértékben a jelent képviselik számomra és attól tartok, nem vagyok ebben egyedül. És talán éppen ez az időtlenség a titka annak, hogy a „nagy generáció” legjobbjai máig képesek marandandót alkotni. Ha egy idegen számára becsempésznénk a Blue and Lonesome című, 2016-os Rolling Stones lemezt a korai Stones-ok közé, talán észre sem venné, legfeljebb arról, hogy Mick Jagger hangja mélyebb, érettebb lett.

Igazi örömzenét produkál nekünk a Jagger-Richards-Watts-Wood négyes, amelyet két számban az az Eric Clapton egészít ki, akinek szintén akadt már egy-két hiteles mondanivalója ebben a témában. (Esetleg poroljuk le az 1996-os From The Cradle című lemezét…). Jagger nemcsak önfeledten fújja a herflit, hanem egészen új oldaláról mutatkozik be hangja az I Can’t Quit You Baby-ben, amelyet sokan imádunk a Led Zeppelintől. Ez a záródal a lemez egyik csúcsa, de legalább ennyire magával ragadó a nyitó Just Your Fool, az igazi kesergő címadó felvétel, az ostinatós Hate You See You Go, vagy a Little Rain lusta lassúsága. A Ride ’em On Down-hoz pedig mindjárt csináltak egy olyan klipet François Rousselet rendezésében, amelyet 16 éven aluliak csak szülői felügyelet mellett nézhetnek meg. Az egész lemez egészségesen nyers, fésületlen, romlatlanul dögös – olyan, amilyennek a Stones-t mindig is szerettük.

Olcsó fordulat lenne azt írni, hogy ezzel a lemezzel a kör bezárul, hiszen a vén rock-fosszíliák visszatértek a kiindulóponthoz. Ráadásul nem tartom valószínűnek, hogy az ő felfogásukkal, folyamatosan újratöltődésükkel valaha is „hattyúdalban” gondolkodnának. Úgy gondolom, hogy csak jól akarták magukat érezni, minden kényszer és kötöttség nélkül. Tegyük ezt mi is, a Blue and Lonesome-ot hallgatva.

Szólj hozzá

rock lemez blues Anglia Zene Rolling Stones