2017. ápr 14.

Hogyan élték túl a Titanic katasztrófáját?

írta: Göbölyös N. László
Hogyan élték túl a Titanic katasztrófáját?

01titanic.jpg

A Titanic katasztrófájának körülményeiről cikkek ezrei jelentek meg az elmúlt 105 évben, legalább ugyanennyi nyilatkozat hangzott el, a tragédiát többször is megfilmesítették. Hogy mit élt át a 13 csónakban összezsúfolt 745 ember – túlnyomó részben nők és gyerekek – arról talán kevesebb szó esett. A Le Figaro az évforduló kapcsán újra közölte a korabeli tudósításokat. Ezekből válogattunk.

A hajó 1912. április 14-én éjjel ¼ 12-kor ütközött a jéghegynek, de az ütközés súlyosságát csak fél órával később mérték fel. Ekkor engedték le a mentőcsónakokat, amelyekbe a nők és a gyerekek szállhattak be először. A megmaradt néhány helyet foglalhatták el a férfiak.

A mentőcsónakokban ülők végigszenvedték a hajó pusztulásának látványát, a lassú süllyedéstől az eltűnésig. A csónakokból két hossú órán át nézték elborzadva, hogyan süllyed, hogyan emelkedik függőlegesen, hogyan alszanak ki rajta fények és közben tehetetlenül hallgatták a hajóról a halálra íélt emberek vészkiáltásait.

A csónakok utasai a jéghegyről leszakadt darabok között, a hidegben dideregve még hajnalig, három óra hosszat vártak az őket felvevő Carpathiára. Az asszonyok elvesztett férjüket, gyerekeiket siratták. Mindannyian reszkettek a hidegtől, mivel a többség abban a könnyű öltözékben szállt csónakba, amelyet a hajón éppen viselt. A felkészülésre nem volt idő. Az egik cikk arról írt, hogy egyes állítások szerint volt, aki megőrült. „Az utasok imádkoztak – mondta el az egyik túlélő – férfiak emlékeztek vissza gyerekkori imáikra és ki tudja, hányszor mondtuk el a Miatyánkot ezen a rettenetes éjszakán.”

A Carpathia hajnali 4 körül érkezett meg a katasztrófa helyszínére és véget vetett kálváriájuknak. Mindenkit megkülönböztetés nélkül elláttak. Az utasok,  a tisztek, a személyzet, mindenki átengedte kabinját a túlélőknek.

A Carpathián megalakult a túlélők bizottsága, amely a következő közleményt adta át a sajtónak (részlet a Le Figaro 1912. április 20-i számából):

„Mi alulírottak, a Titanic túlélő utasai, hogy megelőzzünk minden túlzó és szenzációhajhász nyilatkozatot, kötelességünknek tartjuk, hogy a tudomásunkra jutott és igaznak tartott tényekről tájékoztassuk a sajtót. Vasárnap, 1912. április 14-én kb. 11 óra 40 perckor Smith kapitány öngyilkos lett a hajóhídon. Az utasok, akik elsőként értesültek a haláláról, azt mondják, hogy kétszer kísérelte meg az öngyilkosságot, mielőtt sikerült meghalnia. A másodtiszt kitépte a kezéből a revolvert a könyvtárban, de ő felszökött a fedélzetre, miután visszaszerezte a fegyvert, a szájába tette és lőtt.

A főgépész szintén öngyilkos lett.

A jéghegyet az őrszem jelentette, de nem elég időben, az összeütközést már nem lehetett elkerülni. Azonnal intézkedések történtek a károk felmérésére, az utasok és a hajó megmentésére. Utasították az utasokat, hogy csatolják fel a mentőmellényeket.

Vízre bocsátották a csónakokat és vészjeleket adta le. Egy rádióüzenetet éjfél felé felfogott a Carpathia, és az éjszaka folyamán minden olyan intézkedést megtett, amelyek biztosították a túlélők megfelelő fogadását.”

A bizottság a továbbiakban felhívta a figyelmet néhány hiányosságra. Például arra, hogy nem volt a hajón elég mentőcsónak és nem voltak olyan tisztek, akik irányították volna a vízreszállásokat. Nem volt reflektor sem. A híd, ahol a csónakokat tárolták, kb. 75 láb magasságban volt a víz felett, ezért az embereknek a vízre bocsátásuk előtt kellett eszállniuk. A művelet veszélyes volt, ezért nem lehetett annyi embert felvenni rájuk, mint amennyi elfért volna. A nyilatkozatot Samuel Goldenberg, a bizottság elnöke és 25 további túlélő írta alá.

Edward Smith kapitány öngyilkosságát más források cáfolják. Egyes szemtanúk szerint az utolsó pillanatig az emberek megmentéséért fáradozott. Többen arra is emlékeztek, hogy voltak olyan tisztek, akik lelőtték azokat, akik a vízbe vetették magukat, majd úszva próbálták megközelíteni a csónakokat. Valószínűbbnek tűnik, hogy aki a hajóhídon főbe lőtte magát, az William Murdock első tiszt volt.

Lady Duff Gordon az utolsók között hagyta el a hajót. Elmondta, hogy több férfi is be akart szállni a csónakjukba, Smith kapitány azonban pisztolyt szegezett rájuk, hogy visszatartsa őket. Az ő csónakjuknál történt meg az is, hogy amikor már eltávolodtak a süllyedő Titanictól, egy ember belekapaszkodott, de egy csónakban ülő férfi lelőtte.

„Két tengerész elegánsabban oldott meg a dolgot. A felkapaszkodni akarókat figyelmeztették, hogy velük túlsúlyuk lesz. „All right” – mondta az egyik sztoikus belenyugvással, és visszamerült a tengerbe.”

Fennmaradt John Jacob Astor ezredes hősiessége is. Az amerikai üzletember, a Titanic leggazdagabb utasa, aki harcolt a spanyol-amerikai háborúban, kiemelkedő szerepet játszott a nők mentésében. Miután fiatal feleségét is biztonságba helyezte, kérte a másodtisztet, hogy hadd szálljon be mellé a csónakba. Ezt azonban a tiszt nem engedte, így Astor ezredes visszatért a többieket menteni. Ő is a hullámsírban lelte halálát.  

Több túlélő tanúskodott arról, hogy nők átvették az elfáradt férfiak helyét az evezőknél. Kiderült az is, hogy egy nő meghalt az egyik csónakban, hárman pedig már a Carpathián.

A londoni Lawrence Beesly beszámolója a katasztrófáról józanságával, a pontos részletekkel kitűnik a többi szemtanú elbeszélései közül:

„Tíz perccel korábban feküdtem le, amikor 10 óra 15 tájban egy kis rángást, majd egy másodikatéreztem. Nem volt olyan komoly, hogy nyugtalankodni kellett volna. A gépek azonban leálltak. Felmentem a fedélzetre és ottmár többen érdeklődtek, hogy mi történt, miért állt meg a hajó, de senki sem volt ideges. Az ablakon keresztül láttuk, hogy a dohányzóban kártyáznak. Ők is éreztek egy kicsit erősebb lökést és látták, hogy a hajó elhalad egy óriási jéghegy mellett. Gondolták, hogy a hajó az oldalával súrolta, de tovább játszottak.

Kicsit később újra felmentem a fedélzetre és láttam, hogy a hajó előre lejt. Lementem a kabinba és melegebben felöltöztem. De közben hallottam, hogy kiabálnak,  „Minden utas a fedélzetre, mentőöveket!” Balesetnek nem látszott nyoma. Azt hittük, hogy néhány pillanat múlva folytatjuk utunkat. Aztán láttuk, hogy a tengerészek leszedik a huzatokat a mentőcsónakokról, megfogják a köteleket, készen állva, hogy vízre bocsássák azokat. Akkor kezdtük megérteni, hogy a dolog komolyabb, mint hittük. Kiadták a parancsot, hogy minden férfi húzódjon el a csónaktól és a nők jöjjenek a B-fedélzetre. A férfiak visszahúzódtak és teljes csendben maradtak.

Leengedték a csónakokat, amikor elérték a B-fedélzet szintjét, a nők rendben beszálltak, néhány kivételével, akik nem akartak megválni férjüktől. Egyes esetekben elszakították és betolták őket a csónakba, de többet engedtek a férjükkel maradni, mert nem volt, aki rábeszélte volna őket a távozásra.

Láttuk, hogy a csónakok elérik a vizet és eltűnnek a sötétben. Nem volt pánik, vagy zavargás, nem voltak hisztériázó nők. A közelgő veszély előtt olyan lassan bonyolódott minden, csodálatos volt, hogy mindenki megőrizte nyugalmát.

A hajókat megtöltötték nőkkel és gyerekekkel, és eltűntek az éjszakában. Ezután a férfiak következtek. Én a 13-as csónakba kerültem. Utánam még találtak a tömegben két nőt, őket még betaszították a csónakba, és volt még egy tízhónapos csecsemő.

Mielőtt vizet értünk, egy pillanatra nyugtalanok lettünk, nem volt velük sem tiszt, sem altiszt, de még csak matróz sem, aki képes lett volna átvenni a parancsnokságot. Egy fűtő elkiáltotta magát: valakinek meg kell találnia a szerkezetet, ami eloldja a csónakot!  Mindenhol kerestük, a csónak fenekén, az oldalán, de nem találtunk semmit. Nehezen lehetett mozogni, mert 60-70 ember volt benne. A Titanic felé sodródtunk, majd vele párhuzamosan.

Hirtelen megláttuk, hogy a 14-es csónak éppen fölöttünk ereszkedik le, figyelmeztetően kiabáltunk, de a lármában nem hallották. Már csak 5 lábra volt felettünk, amikor a csónakunkban valaki késével elvágta a köteleket. A 14-es pont ott ért a vízbe, ahonnan mi tovább tudtunk jutni.

Először nem tudtuk, hogy merre induljunk. Kineveztük a fűtőt kapitánynak, az ő kezében volt a kormány és azonnal arra törekedett, hogy megtalálja a többi csónakot és hogy minél közelebb kerüljön hozzájuk, hogy reggel, ha segítség jön, megtaláljanak bennünket.

Szép csillagos, de holdtalan éjszaka volt, a tenger nyugodt volt. A Titanic hatalmasnak látszott. A szalonok fénylettek. Lehetetlen volt hinni, hogy szerencsétlenség következik be. Két óra felé láttuk, hogy gyorsan süllyed. Majd függőlegesen felágaskodott, egyenesen az ég felé . Legalább 5 percig láttunk 150 lábnyit belőle, majd eltűnt a víz alatt.

Majd a legrettenetesebb hang, amelyet emberi fül hallhatott: utastársaink százainak kiáltozása, akik nem kaptak választ. Szerettünk volna azok segítségére sietni, akik a vízben voltak, de tudtuk, hogy akkor elsüllyedne a csónakunk, és mindannyian meghalnánk.”

 

 

Szólj hozzá

sajtó katasztrófa történelem Franciaország Nagy-Britannia Titanic Le Figaro