2017. júl 23.

Isten Fénye hat húron

írta: Göbölyös N. László
Isten Fénye hat húron

gty_carlos_santana_cf_160602_31x13_1600.jpg

Van, akinek a kicsit latinosított Black Magic Woman, összeillesztve a Szabó Gábor féle Gypsy Queen-nel, és az olyan „keményebbek”, mint az Open Invitation, a The Nile vagy a Smooth. Van, akinek nagy romantikus-erotikusok, mint a Samba Patí, az Europa, a Flor de Luna, a Verao Vermelho. Van, akinek a játékos afro-cubanók, az Oye Como Vától a E Papa Réig. Van, akinek a doboktól, a kongáktól is fékevesztett darabok, a Toussaint L’Ouverture, az Every Step On Their Way, a koncerteken a legváratlanabb variációkba torkolló Incident at Neshabour, a és nem utolsósorban a megunhatatlan Soul Sacrifice.

Megint másoknak a jazzes ihletésű darabok, a Castles Made of Sand, a Flame-Sky, a Promise of a Fisherman, a Free From The Funkefide Filth, amelyet Jimi Hendrix egykori dobosával, Buddy Miles-szal játszott vagy a John McLaughlinnal közös album Coltrane-átdolgozásai, az A Love Supreme vagy a Naima.  És van, akinek a legjobban a spirituális hangulatai állnak legközelebb a szívéhez, a Oneness, vagy a Swing of Delight-album.

Egy a lényeg: hogy mindig az az utánozhatatlan, zsigerekbe markoló, erőteljes, mégis érzelmes gitárhang szólaljon meg, azok a rögtön felismerhető húzások, a Mesterektől való idézetek kibontása, szünetek, kiállások, késleltetések, amelyeket egyedül ő tud így a világon. Carlos Santana, aki július 20-án töltötte be 70. életévét.

1969.augusztus, Woodstock. Egy göndör hajú, fejét gyakran hátravető, törékeny alkatú, kreol bőrű fiatalember, aki minden idegszálával és arcizmával eggyé vált hangszerével. Zenekarával egy olyan közönséget hódított meg, amely akkor már sokat tudott a rockról, de keveset a latin zenéről, és alig-alig a bandáról, amelynek azokban a napokban jelent meg az első albuma. Santana játékában a blues, a rock, a magasabb dimenziók, latin zene elegyedett játékában, Richie Valens, B.B. King, Jimi Hendrix szólalt meg egyetlen gitárban. „Apám egy mariachi zenekarban játszott. Én öt éves koromban megtanultam hegedülni, és amikor átköltöztünk Jaliscóból Tijuanába, elkezdtem  bebopot, B.B.Kinget, John Lee Hookert hallgatni” – mesélte kezdeteiről a mexikói muzsikus.

A színpadon teljes önmagát kiadó Carlos a mindennapi életben csendes, visszahúzódó ember, a médiának sem szeret kitárulkozni. Mindig is félt attól, hogy a sajtó beleüti az orrát a magánéletébe, félremagyarázza spirituális útjait. Ezért csak hosszú évek után beszélt azokról a szexuális zaklatásokról, amelyeket kiskamasz korában elszenvedett, és amelyek sokáig kísértették őt felnőtt korában is.  Az esetek többségében inkognitóban utazott, a szállodákban McKinley Morganfield néven jelentkezett be, amivel Muddy Waters előtt tisztelgett. Egy másik blues-idoljával, John Lee Hookerrel viszont több lemezt is készített, amelyek közül a legnagyobb siker az 1989-es The Healer lett.

A spirituális beavatás 1973-ban indult, a Sri Chinmoy-tanítvány Mahavishnu John McLaughlinnak köszönhetően, aki előbb a Welcome című Santana-albumon szerepelt, majd közös lemezt készítettek még abban az évben Love Devotion Surrender címen. Egy évvel később Santana, aki megkapta Mesterétől a Devadip (Isten Fénye) nevet egyenesen Coltrane özvegyével, Alice-szel készített közös lemezt, Illuminations címmel. Bár ezek a lemezek kisebb közösségsikert arattak, mint az 1970-es Abraxas vagy az 1972-es Caravanseray, Santana játékát a meditáció, a lelki útkeresés elmélyítette és még gazdagabbá tette. A populáris és spirituális zene egyedülálló elegye lett az 1975-ös tripla koncertalbum, a Lotus.

A „latin rockhoz”, amelynek úttörője volt, soha nem lett hűtlen. Még akkor sem, ha legnagyobb kasszasikerét az 1999-ben megjelent Supernaturallel érte el (27 millió példányt adtak el belőle), amely számos külső közreműködővel készült, köztük Eric Claptonnal, Rob Thomasszal és Lauryn Hillel. De például az 1993-as Milagro a régi hangon és színvonalon szólal meg.

„Időnként szükség van arra, hogy visszaszerezzen azokat az igazi motivációkat, amelyek ehhez a mesterséghez vonzottak, hogy kombináljam a zenét a lelkiismerettel. Ezt már felismertem a woodstock-i diadal után is: a rock és a siker nem táplálék a lélek számára. A zene számomra valami más. Érdeklődéssel figyeltem a Fekete Párducokat, a fekete polgárjogi mozgalmakat, a mexikópi telepesek tiltakozásait. Hála John Lennonnak, Bob Dylannek és Bob Marley-nak megértettem, hogy a zene fel tudja rázni az emberek lelkiismeretét. A zene Isten ajándéka, arra szolgál, hogy könnyítsen a félelmen, amely elhatalmasodik a világban. Az USA dollármilliárdokat költ minden órában, hogy finanszírozza a félelmet, ahelyett, hogy segítséget küldene a rászoruló népeknek. Keressük az ellenséget és nem értjük meg, hogy az ellenség mi vagyunk” – mondta Santana a La Repubblicának adott interjúban.

A spirituális érdeklődés a mai napig jellemző Carlosra. Részt vett a San Franciscó-i Bay Area művészeinek gospel-koncertjein, volt egy terve, hogy visszavonul és lelkész lesz, mint egy időben Little Richard. Aztán hamarosan rájött, hogy mélységes hitétől távol áll mindennemű egyház szolgálata.

Tavaly, 45 év után összehozta a korai Santanát: Greg Rolie-t, Neal Schoent, Michael Schrieve-et, Mike Carabellót (az eredeti csapatból a basszusgitáros David Brown meghalt, az apró termetű nicaraguai indián dobos, José „Chepito” Areas viszont nem akart „nosztalgiázni”). Megjelent a Santana IV. című album, utalva arra, hogy e felállás utolsó lemeze az 1971-es Santana III. volt, és olyan érzésünk volt, mintha a fiúk csak kimentek volna meginni egy tequilát a két felvétel közben.

„Továbbra is azt csinálom, amire mindig vágytam, a gitárral megérinteni az emberek szívét. Kevéssel a halála előtt B.B. King azt mondta nekem: soha nem szabad abbahagynod a zenét, Carlos, ne hagyd kialudni a lángot.”

És hogy e  cikk szerkesztője hozzátegye a maga vallomását: legalább féltucatszor hallottam élőben Santanát és bandáját. Először 1983-ban, a legendás BS-koncerten voltunk ott Gyermekeim Anyjával, aznap, amikor megszületett fia, Salvador. És aznap tudtam meg, hogy apa leszek….Aztán 1987-ben beszélgettünk Carlosszal először szemtől szembe – abban az évben az újságot is adott ki a Multimédia, amit nagyrészt én írtam – és a Freedom Tour műsorfüzetét azóta is őrzöm. No és az MTK-pályán tartott három órás koncerten ronggyá áztunk, mert senki sem akart hazamenni. Később is találkoztunk, és amikor az interjú elejére beleírtam, hogy „beszélgetésünk kezdetekor Santana levette sötét szemüvegét”, a rovatvezető nem értette ennek jelentőségét. Eddig utoljára a 2000-es években hallottuk őt immár Életem Párjával az Arénában. Azért ha az a „korai” banda eljönne, nem sajnálnám az  ötszámjegyű beugrót…  

Szólj hozzá

latin rock évforduló Zene Mexikó Carlos Santana Santana