2017. okt 16.

Amerika megosztottsága Vietnamban gyökerezik 1.

írta: Göbölyös N. László
Amerika megosztottsága Vietnamban gyökerezik 1.

1968/50 1.

vietnam.jpg

Számot vetni egy konfliktus minden vonatkozásával, miközben Amerikában még mindig véreznek a régi sebek. Ezt próbálta megvalósítani Ken Burns filmrendező Vietnam című monumentális dokumentumfilmjében, amelyet Lynn Novick rendező-producerrel közösen készített.

Az alkotó a Le Nouvel Observateurnek adott interjút.

-Filmjének nyitó jelenetében egy volt tengerészgyalogos mondja el, hogy a háború után 11 évvel tudták meg, egymásról a barátjával, hogy mindketten ott voltak Vietnamban. Ez annak idején érthet volt, de hogy van az, hogy azóta is vitakoznak arról, hogy valójában mi is történt? Elvégre a mai amerikaiak 65%-a a háború után született?

-Finoman szólva a háború nem igazán volt sikeres Amerikának. Ezért továbbra is kultiválták a sértődöttséget vagy a vitát, vagy úgy tettek, mintha elfelejtették volna. Ma a kutatásokkal és a források tömegével, amelyekhez a Vietnammal való kapcsolatok javulásával hozzá lehet jutni az archívumokban, közel lehet kerülni az országhoz, és a néphez. Továbbá azzal is, hogy a volt katonák elkezdenek beszélni, teljesebb képet kapunk és az idő múlását előnyünkre tudjuk fordítani. Még a francia közönség is, amely inkább Algériára fókuszál, megérti majd, hogy miért neveztem el az első részt Déjá Vu-nek. Minden, ami a franciákkal történt, később megtörtént velünk is.

-Ön azt mondja, hogy ez a háború végtelenül bonyolult volt, de nem lehet megelégedni azzal a megállapítással, hogy Amerika belebonyolódott egy egy távoli konfliktusba, amelyből nem sokat értett?

-Az alapmagyarázat viszonylag egyszerű. Ami nagyon bonyolult, az teljes képet adni. Tény, hogy nem voltunk érdekeltek egy politikai vitában. Nem volt elszámolni valónk, csak úgy tekintettünk magunkra, mint a baseball-bírók, akik jelzik a hibákat és szabályozzák az ütéseket. Ez lehetővé tette számunkra egy olyan tér létrehozását, ahol elfért egymás mellett az összes probléma, anélkül, hogy megmondanánk, mi volt ajogos és mi nem.

-Ritka dolog Amerika részéről, de Önök számításba vették a vietnamiak álláspontját is.

-Amit nem tesz meg senki. Az amerikaiak, ha Vietnamról beszélnek, csak saját magukról beszélnek. Nem szólnak arról a tényről, hogy volt egy ellenség és egy győztes, és egy szövetséges, Dél-Vietnam, amely ma már nem létezik. Mi viszont egy teljes képet akartunk alkotni, csaknem egy olyant, mint egy epikus regényt, sok emberrel, akik segítettek egy olyan háború ábrázolásában, amelyben a jó és a rossz leegyszerűsített kérdésének nincs sok értelme. A háborúban sok igazság létezhet. Rájöttünk, hogy bátorság nemcsak csatamezőn lehet, hanem egy háborúellenes ember erkölcsi és etikai dilemmáiban, vagy azéban, akik úgy dönt, hogy nem megy Vietnamba, és még el is hagyja az országot. Ezeket a dolgokat ritkán vesszük figyelembe.

Az a tény, hogy nincs a filmben interjú történésszel, lehetővé teszi az absztrakció elkerülését, az olyan érvelést, hogy „mi történt volna, ha…”. hogy győztünk volna, ha ezt a tábornokot felváltottuk volna egy másikkal. Mostanában gyakran hallani ezt az érvelést az USÁ-ban. Ez olyan, mintha azt mondanánk, hogy mi történt volna, ha a nácik megnyerik a második világháborút? Ez olyan, mint egy társasjáték, de én azzal csinálom a filmet, ami valóban történt.

-Ön bemutatja, hogy még Vietnamban sem beszélnek a volt katonák a háborúról. Ez a téma még ott sem megoldott.

-Amerikának, amely tízszer akkora, mint Vietnam, 58 ezer halott túl sok volt, de a vietnamiak hihetetlen veszteségeket szenvedtek egy viszonylag kis országban. Jogosult-e ennyi embert feláldozni céljainak eléréséhez? Nem tudták volna ezt elérni tárgyalásokkal? Nem köthettünk volna kompromisszumokat? – kérdezik maguktól. Azt gondolom, hogy Vietnam jelenleg nagy önvizsgálatot tart ezekről a kérdésekről és a film segít nekik ebben. Érdekes látni, hogy jó kapcsolatokat tart fenn egymással a két országban, ugyanakkor a háború mind a kettőben harag, frusztáció, bizonytalanság, bűntudat forrása marad.

vietnam-war-ken-burns-lynn-novick-ftr.jpg

-Olyan eseményről készített dokumentumfilmet, amelyet nem élt át. A háború vége felé akár be is hívhatták volna. (Ken Burns 1953-as születésű – GNL).

-Egyfajta arroganciával kezdtem bele a filmbe, mondván, végre olyasmivel foglalkozhatok, amit átéltem, de csaknem azonnal megszégyenültem, mert felfogtam, hogy mennyire nem tudok semmit. Rájöttem a tíz évi munka során, hogy mindaz, amit igaznak hittem, mennyire felszínes és sokszor hamis volt. Nem gondoltam volna, mondtam magamnak és ez elégedettséggel tölt el, hogy akik megnézték a film előzetesét, szakértők,volt katonák, ugyanezt mondták.

-Két dolog különösen megdöbbentő volt. Az egyik, hogy milyen elképesztő módon hazudtak az amerikai politikusok. Lyndon B. Johnson elnök 1965-től magánemberként bevallotta, hogy „nincs napfény Vietnamban”. Robert McNamara hadügyminiszter pedig ugyanabban az évben kijelentette, hogy a háború nem megnyerhető.

-És az amerikai népnek éppen az ellenkezőjét mondták. Ez már a kezdetén, Harry S. Truman elnökkel is így volt, amikor Ho Si Minh tesztelte kapcsolatunkat vele, azután, hogy kihirdette Vietnam függetlenségét 1945 szepteberében, Thomas Jefferson szavait idézve. Az OSS (a CIA elődje) ott nyüzsgött körülötte. Aztán hirtelen jött a hidegháború.

A külpolitikai döntéseket Trumantól Fordig bezárólag nyilvánvalóan a belpolitikai megfontolások határozták meg, az újraválasztás tétje. Ez így volt Trumannél, talán igaz Eisenhowerre, biztosan igaz Kennedy, Johnson és Nixon esetében.

-A másik meglepetés Nixon elképesztő árulása volt, ahogy az általa titokban ösztönzött dél-vietnamiak megtorpedózták a békeegyezményt, amely kockáztatta volna 1968-as megválasztását.

-Ugyanez a vita folyik ma Trump választási kampánya és az orosz kapcsolatok kérdésében. Minél inkább változik valami, annál inkább ugyanaz marad. Elég hihetetlen. Ami Nixon árulását illeti, a verziót, ami a filmünkben van, megerősített egy új kutatás. Mint ahogy Johnson elnök kiáltotta a Kongresszusban Everett Dirksennel republikánus vezetőnek, és barátjának: „Igen, ez árulás!”.

Olyan képünk van Richard Nixonról, hogy a külpolitika zsenije és a belpolitikában paranoiás, de valóban az aggodalma amiatt, hogy Johnson nyilvánosságra hozza árulását, vezette a Watergate önpusztító és bűnös tettéhez.

-A háború ölte meg a bizalmat – mondja az ön filmjében egy volt tengerészgyalogos. Ön szerint az a megosztottság, amelyet most él át Amerika, a vietnami háborúra vezethető vissza,

-Igen, Azt gondolom, hogy sok köze van hozzá a vereségnek. Odáig vitte az embereket, hogy nem vették tudomásul ezt a háborút, vagy magukba zárkóztak egy egy olyan érvelési szellemben, amely megosztotta az embereket aszerint, hogy a háború mellett vagy ellen voltak. Ez a megosztottság egészen a mai szuper-partizán világig tartott, amit ma ismerünk.

Annyi zavaró hasonlóság van a két korszak között! Akkor kezdtem el dolgozni a filmen, amikor Barack Obama még el sem indult az elnökségért. Bemutathatnám úgy is a munkámat, hogy tíz év óta dolgozom egy filmen az adminisztráció elleni amerikai tömegtüntetésekről. Mondhatnám, hogy egy szétszórt Fehér Házról, a kiszivárgásokról, egy elnökről, aki azzal vádolja a sajtót, hogy hazudik, és kitalál történeteket, hogy ellopott titkos dokumentumok tömegéről van szó, amelyek aztán a közszférába kerülnek és destabilizálják a politikai párbeszédet. Vagy egy aszimmetrikus háborúról, amely aláássa az amerikai hadsereg hitelét, vagy vádakról egy politikai kampány ellen, amelyet azzal gyanúsítanak, hogy kapcsolatba lépett egy idegen hatalommal egy választás befolyásolására.

-Hogyan tudta Amerika megismételni Irakban azokat a hibákat, amelyeket Vietnamban elkövetett? A revizionisták miatt, akik azt állították, hogy lehetett volna győzni Vietnamban?

-Nem tudom, de az biztos, hogy van ebben a témában egy felületes és politikai elmélet. Tény, hogy az emberi természet nem változik, meghatározója az eseményeknek. Példákat tudnék felsorolni arról, hogy korszakunk miben hasonlít a polgárháborúhoz, vagy a szesztilalom korához.

-Vietnam után az ország nem kezelte-e a háborút a főleg kisebbségekből és szegényekből álló professzionális katonák dolgának annyira, hogy az már szinte absztrakcióvá vált az amerikaiak többsége számára?

-Nem mondanám. Ami most van, az egy profi hadsereg, de veszteségei vannak, mert el van különítve az ország többi részétől, mivel nincs hadkötelezettség, nincs sorozás.

A hadseregben sok kisebbségből származó szolgál és sokan vannak a szegényebb osztályokból valók is. De így volt ez a második világháború és Vietnam idején is. Az adminisztráció Vietnammal azt érte el, hogy minél tovább tartott a háború, annál népszerűtlenebb lett. Ezért az volt az elképzelése, hogy meg kell szabadulni a kötelező katonai szolgálattól és csinálni egy profi hadsereget. De az emberek többsége számára ez absztrakttá válik.

(folyt.köv.)

Szólj hozzá

történelem háború évforduló 1968 USA Vietnam