2017. okt 24.

Amerika megosztottsága Vietnamban gyökerezik 2.

írta: Göbölyös N. László
Amerika megosztottsága Vietnamban gyökerezik 2.

1968/50 – 2.

vietnam_2.jpg

Számot vetni egy konfliktus minden vonatkozásával, miközben Amerikában még mindig véreznek a régi sebek. Ezt próbálta megvalósítani Ken Burns filmrendező Vietnam című monumentális dokumentumfilmjében, amelyet Lynn Novick rendező-producerrel közösen készített.

Az alkotó a Le Nouvel Observateurnek adott interjút. Ennek a beszélgetésnek a második részét közöljük.

-Miért döntött úgy, hogy nem interjúvolja meg a híres veteránokat, John McCaint, vagy John Kerry-t?

-Nem akartuk, hogy elvonják a figyelünket azok, akik most is a közéletben vannak, mert olyan dolgokat mesélhettek volna, amelyek a mostani állásfoglalásaik irányába mennek. Azt mondtam nekik, hogy készül ez a film, szükségem van a segítségükre, archív anyagokban jelenítem meg őket. Kerry-nek a szenátus külügyi bizottsága előtt tett vallomását használtam fel, McCaintől meg azt az interjút, amelyet elfogása után adott egy francia újságírónak. Így kizártuk Henry Kissingert és Jane Fondát is.

-John McCain látta a filmet?

-Nem tudom, de amikor meglátogattam az irodájában, 20 percet kaptunk és több mint egy óra hosszat beszélgettünk. Egy adott pillanatban sírva fakadt. Nem az érdekelte, ami vele történt, hanem a vietnami perspektíva. Rendkívüli ember, csakúgy, mint John Kerry, aki egy részt biztosan tudom, hogy megnézett.

-A forgatás során mi volt a legnehezebb, vagy a legkényelmetlenebb pillanat?

-Hogy sokkal több felvétel van, mint amilyen hosszú egy film, és ki kell iktatni nem a rosszakat, hanem azokat, amelyek nem felelnek meg annak, amit készíteni akartunk. A legnehezebb a film lélegzésének szabályozása, hogy mikor mutatja meg egyszerű katonák életét, mikor Észak-Vietamot, Saigont, Amerika mindennapi életét, a harcokat. Mikor a Fehér Ház hivatalos közleményét, majd azt, hogy mit mond az elnök magánbeszélgetésekben. Ezeknek az összefűzése a legnehezebb. A legkeservesebb a háborúról szóló képeket látni. Nem mutatunk meg mindent, hogy ne riasszuk el a közönséget, de nekünk mindent meg kellett néznünk, hogy választhassunk.

-A film egy legszívszorítóbb pillanata, paradox módon nem a háború, hanem a Fal, a Vietnamban harcolt katonák emlékműve a washingtoni Mall-on.

vietnam_1.jpg

-Érdekes, ugye? Az egyik legérdekesebb köztéri alkotás, amit valaha láttam. Interjút csináltunk egy amerikai katonával, aki azzal  kezdte, hogy nem szereti ezt a falat. Aztán sírva fakadt, amikor elolvasta rajta a barátja nevét. Ez fogalmat ad az emlékmű erejéről. Még azokat is megérinti, akik intellektuálisan vagy politikailag ellene voltak.

Ugyanakkor ez a fekete fal egy szomorú üzenetet is közvetít: a halottak nevét nem szabad elfelejteni. Ez az egyetlen pont, amelyben mi, amerikaiak, egyet tudunk érteni. Egy pesszimista azt mondhatná, hogy ez a félig üres pohár elmélete. De meg lehet látni benne a megbékéléshez vezető kiinduló pontot is, a félig telt poharat. Én jobban szeretem ezt a második megközelítést. Talán ez a teljes kipakolás, amit csinálunk a filmmel, arról, hogy mi történt Vietnamban, arra ösztönzi az embereket, hogy civilizált módra kezdjenek párbeszéet egymással. Ennek az átalakulásnak az első elindítója szerintem a Fal volt.

-Visszatérve Trumphoz, hogyan él meg, hogy a film az amerikai elnöki történet ilyen különleges pillanatában jelenik meg?

-Mint lehetőséget arra, hogy hasznos legyen, perspektívát nyújtson. Hogy az amerikaiak ennyire szétszakítottak, azért van, mert sokan úgy érzik, hogy a történetüket nem modják el, hogy itt élnek ebben az Amerikában, amely felett átrepülnek a nyugati és a keleti part között.

Én a munkámiban mindig megpróbáltam mindenkihez szólni, helyet adni az ő történetüknek is. Ezekből össze tudunk állítani egy közös történetet. Erre példa lehet olyan alkotás, mint mi Civil War-unk, vagy a Baseball-, a Jazz- vagy a második világháborús sorozat. Most a country-zene történetén dolgozom, amely szintén ebbe az irányba megy. Azt gondolom, hogy ez emlékeztetni fogja az embereket, hogy az amerikai kísérlet mindig az egyéni és a kollektív szabadság közötti feszültségben zajlott. Ez olyan, mint az inga, hol invidualisták és köldöknézők vagyunk, hol pedig rájövünk, hogy az áldozatokat megosztva haladunk előre.

A valóság ma nem olyan rettenetes, mint Vietnam idején volt. A történelmi perspektíva támaszt adhat és megvédhet bennünket az „ó, milyen rettenetes minden” típusú spontán reakciótól. Tíz év múlva lehet, hogy úgy értékeljük ezt a periódust, amelyben most élünk, hogy intézményeink próbának voltak alávetve, de kitartottak.

 tribute-at-vietnam-memorial-wall-1024x682.jpg

Szólj hozzá

film történelem háború 1968 USA Vietnam