2017. nov 23.

Amikor a fotós a gyilkos barátja lesz

írta: Göbölyös N. László
Amikor a fotós a gyilkos barátja lesz

68/50 4. rész

1968001.jpg

Egy férfi elsüti pisztolyát, a fogoly arca összerándul, a golyó a koponyájába hatol és megöli. Egy másodperc ötszázad része, amelyet Eddie Adams lefényképezett egy saigoni utcán. Egyike azoknak az erőszak-képeknek, amelyekből Vietnam 1968-ban annyit produkált.

1968.február 1-én Saigon volt a színhelye annak a felkelésnek, amelyet a kommunista Vietkongok robbantottak ki, és amely része volt a Tet-offenzívának, az amerikai-dél-vietnami célpontok elleni egyidejű támadás-sorozatnak.

Itt dolgozott Eddie Adams 34 éves fotós-újságíró az AP hírügynökségnek, az ellentámadást megkísérlő dél-vietnami csapatokat követte. Felfigyelt egy kommunista fogolyra, egy kockás inget és sortot viselő férfira. Nguyen-Ngoc Loan tábornok, dél-vietnami rendőrfőnök közömbösnek látszó mozdulattal irányította egy 38-as csövét a fogoly halántékára. Adam megnyomta fényképezőgépének gombját, a tábornok abban a pillanatban elsütötte fegyverét és az áldozat holtan esett össze. A fotós azt hitte, hogy kihallgatásnak szemtanúja – kivégzést örökített meg.  

A tábornok a következő percekben az újságírók előtt így igazolta tettét: „Ezek a fiúk sok embert megölnek, azt gondolom, hogy Buddha megbocsát nekem.”. A kivégzett a Dél-Vietnami Nemzeti Felszabadítási Front  (DNFF) kapitánya volt, állítólag megölt egy, a tábornokhoz közelálló rendőrt, családtagjaival együtt.

Adams felvételét címlapon tette közzé a New York Times, átvette sok lap, és sokkolta az amerikaiakat. Ugyanakkor Lyndon B. Johnson elnök nagy erőfeszítéseket tett, hogy megnyugtassa őket a háborút illetően, amelyben akkor már félmillióan vettek részt. A fotó Pulitzer- és World Press Photo-díjas is lett.

Frédérique Gaillard, francia médiakutató, aki fotozsurnalisztikából doktorált, a Le Nouvel Observateurnek úgy nyilatkozott, a fotó ereje három elem kombinációjában van: nagyon egyszerű keret, brutális pillanat, amely nagyon erős geopolitikai kontextust mutat. Ezért vált egy korszak fotóikonjává és immár időtlenné. A képen ábrázolt vizuális erőszakhoz hozzájárult a jelenet természete is: egy fogoly kivégzése, amelyet tilt a Genfi Konvenció és bizonyos körülmények között háborús bűnnek minősít. Megelőzve a történelemkönyveket, a pacifisták a fotón keresztül is elítélték a vietnami háború szörnyűségét.

De akármekkora is volt a fotó által kiváltott sokk, túlzás lenne azt állítani, hogy egyedül ez okozott fordulatot. 1968-tól még öt év telt el az amerikai harcoló egységek visszavonulásáig és hét év Észak-Vietnam győzelméig, Saigon elestéig és az utolsó amerikai katona hazatéréséig. De kétségtelenül felébresztette az amerikaiak lelkiismeretét és segített a széles közvélemény megváltoztatásában a háborút illetően.

A fotó története ezzel nem fejeződött be. A következő évtizedek újabb információkat hoztak a szereplőkről.

Nguyen Van Lem, az áldozat, 36 éves volt. Felesége, Nguyen Thi Lop, aki a fotóról felismerte férjét, megerősítette, hogy valóban a DNFF tisztje volt. Két lányuk volt és harmadik gyermekük, egy fiú, 8 hónappal apjuk halála után született meg. Az évekkel később megtalált özvegy hálás volt a fotóért, mert, mint mondta, férje, akinek holttestét nem találták meg, nyom nélkül tűnt volna el.

A kivégző rendőrfőnök három hónappal tette után a harcokban súlyosan megsebesült. Először Ausztráliában kezelték, de miután jelenléte ott kellemetlen volt, az USÁ-ba ment. Az amerikai képviselők felháborodása ellenére kórházba ápolásban részesült, amputálták az egyik lábát, majd visszatért Vietnamba. Mivel a harcoktól távol tartották, az árva gyerekeknek szentelte idejét – írta róla halálakor a New York Times.

1975-ben, amikor Saigont már csaknem elfoglalták a kommunisták, Ngoyen Ngoc Loan érthető módon nem akart ott maradni. Az Egyesült Államok ugyan nem adott neki beutazási vízumot, de illegálisan sikerült bejutnia és a Virginia állambeli Dale-ben telepedett le, ahol családjával pizzeriát nyitott. Az amerikai igazságszolgáltatás nem törődött vele. Múltja azonban továbbra is kísértette. Üzlete WC-jében például megjelent egy felirat: „Tudjuk, ki vagy”. 1991-ben végül kénytelen bezárni rossz híre miatt. 1998-ban halt meg rákban, 67 éves korában.

Halálakor egy hang szólalt meg a médiában mellette: maga Eddie Adams, aki mindig is sajnálta, hogy a fotó ilyen híressé vált, mert úgy vélte, hogy ezáltal az esemény „karikaturizálódott.” Miközben ő is magáévá tette a rendőrfőnök véleményét, hogy foglya maga is követett el szörnyűségeket, ezért megérdemelte a halált.

Adams és Nguyen Ngoc Loan személyes kapcsolata sosem szakadt meg ama saigoni nap után. A fotós 1968 márciusában felkereste őt és két héten át fényképezte. Ez a sorozat, amely mosolygó arcokat, laza légkört mutat, egészen más színben ábrázolja a tábornokot, aki sokkal később, élete vége felé a Washington mellette Burke-ben, otthonában fogadta Adamset.

A találkozót maga a fotós idézte fel: megjegyezte neki, hogy semmit sem változott, míg a tábornok szerint ő megöregedett, pedig szinte egyidősek voltak. Amikor Adams meghallotta Nguyen Ngoc Loan halálhírét, megsiratta, virágot küldött családjának és elhatározta, hogy ügyvédekhez fordul, hogy megvédje „barátja” emlékét.  Az AP-nek azt nyilatkozta, hogy „egész Amerikának sírnia kellene” és gyűlöli, hogy úgy kellett Loannak elmennie, hogy az emberek semmit sem tudnak róla. A Time magazinban pedig hosszú védőbeszédet tartott mellette. „Két ember halt meg ezen a képen, akit lelőttek és a tábornok. A tábornok megölte a vietkongot, én a tábornokot a fényképező gépemmel. A fotók a világ legerősebb fegyverei. Az emberek hisznek nekik, de a fotók hazudnak. Manipuláció nélkül is félig hazudnak. Amit a kép nem mond el: Önök mit tettek volna a tábornok helyében ugyanazon a helyen, ugyanabban a pillanatban, azon a forró napon, ha elkapták volna azt a piszkos alakot, azután, hogy megölt több amerikai katonát…Nem mondom, hogy amit a tábornok tett, helyes volt, de képzeljék magukat az ő helyébe…A fotó azt sem mondja meg, hogy sok idejét szentelte annak, hogy kórházakat építsen a háborús sebesülteknek. A fotó tényleg tönkretette az életét. De soha nem tett ezért szemrehányást nekem, bár én sokáig rosszul éreztem magam emiatt…”

eddie_adams_1969.jpg

A 2004-ben elhunyt, nemcsak háborús fotóiról, hanem  egyebek között portréiről (Malcolm X. Muhammad Ali, Ronald Reagan) is elhíresült  Adams szavai sokakat zavarba hoznak, nem illeszkednek sem erkölcsi, sem érzelmi megközelítésükhöz. Pedig a fotós csak azt akarja elmondani, hogy a dolgok nem egyszerűen feketék és fehérek, hogy a tábornok nem is volt olyan rossz ember. A fotónak olyan aspektusát húzza alá, amelyet az, aki úgy gondolja, hogy ilyesmire képtelen lenne, könnyedén félre tolja: hogy Nguyen Ngoc Loan nemcsak ikoniks szörnyeteg volt, hanem emberi lény is…- írja a történetről a Le Nouvel Observateur.

 

Szólj hozzá

média 1968 sajtófotó vietnami háború USA Eddie Adams