2018. feb 01.

Daniel Ellsberg a Pentagon ügyiratokon túl

írta: Göbölyös N. László
Daniel Ellsberg a Pentagon ügyiratokon túl

170222-daniel-ellsberg-ok-2133_37745d344317aad8281a6f65c6c977a4_nbcnews-ux-2880-1000.jpg

Edward Snowden előtt volt egy Daniel Ellsberg. Steven Spielberg filmjében, a The Post-ban Matthew Rys személyesíti meg. Ő volt a Rand Co.-nak az elemzője, aki 1971-ben lemásolta és átadta a médiának a Pentagon-ügyiratok (Pentagon Papers) néven híressé vált több ezer oldalát, az amerikai Vietnam-politika szigorúan bizalmas aktáit, amely felfedte a korszak elnökeinek határtalan cinizmusát és hazugságait. A Pentagon-ügyiratok egyfajta előzményei voltak a Watergate-ügynek, amely Richard Nixont lemondásra kényszerítette. Spielberg filmje e híres 1972 nyarán történt betörésnek a képeivel ér véget.

A volt vietnami veterán Ellsberg története jól ismert. Azt azonban senki sem tudta, hogy egyéb, még robbanásveszélyesebb iratokat is lemásolt és kijuttatott az amerikai hadügyminisztériumból. Ezeket vajon miért nem publikálták? Miért csak 47 évvel később szerzünk róluk tudomást a tavaly decemberben megjelent könyvből, a Végítélet gépezetéből? (The Doomsday Machine).

„Miután lemásoltam a Pentagon-ügyiratokat és más, Vietnammal kapcsolatos dokumentumokat – írja könyvében a 87 éves Ellsberg – azt gondoltam, hogy még fontosabb publikussá tenni a páncélszekrényemben lévő, a nukleáris fegyverekkel kapcsolatos aktákat. Fel akartam fedni a Kongresszus, polgártársaim és a világ előtt azt a veszélyt, amelyet a nukleáris politikák idéztek el az elmúlt több mint negyedszázadban.”

A fiatal harvardi diplomás, a tengerészgyalogság hadnagya a hidegháború idején közelről láthatta a dolgokat. Először alkalmazottja volt a Rand think-tanknek, amely hozzáfért a legjobb őrzött katonai titkokhoz, majd a Pentagonban dolgozott. Könyvéről azt írta a Washington Post, hogy „a hidegháború elleni harc talán legszemélyesebb emlékeiről szól.” Közel került a Manhattan-terv tudósaihoz, magas rangú személyiségeket interjúvolt meg, a kubai rakétaválságot Robert McNamara hadügyminiszter mellett élte át, beférkőzött Robert Kennedy legbelsőbb köreibe. Hallgatott, figyelt, olvasott, teletömte páncélszekrényét titkos iratokkal – írja róla a Le Nouvel Observateur.

Amikor 1971-ben úgy döntött, hogy megnyitja a sajtó előtt Ali Baba barlangját, Vietnammal kezdte. Ez volt a legsürgősebb, mert amerikai katonák harcoltak és haltak meg egy olyan háborúban, amelyben senki sem hitt. A nukleáris dokumentumokat testvérére bízta, aki a pincéjébe rejtette el őket, majd, amikor kitört a botrány a Pentagon-ügyiratok miatt, egy zsákban, kertjének komposzt-gödrében. Miután az FBI kereste Ellsberget, Harry a zsákot áthelyezte a szomszéd helység kommunális szemétlerakójába, ahol vonatkozási pontként egy régi, kidobott gáztűzhelyet jelölt meg. Másnap a szomszédja észrevette az FBI emberei turkálnak a komposztban.

Miért akarta az adminisztráció mindenáron rátenni a kezét a dokumentumokra, amikor a Vietnammal összefüggők már a lapok címoldalain szerepeltek? „Mert Nixont titokban értesítették arról, hogy a Pentagon-ügyiratokon kíül olyan dokumentumokat is lemásoltam, amelyek a Nemzetbiztonsági Tanácstól származtak” – írja Ellsberg. Az egyik egy Henry Kissinger főtanácsadó által rendelt tanulmány, amely részletezi, hogy nukleáris konfliktus esetében mennyi civil áldozatra lehet számítani (kb. 100 millióra). De nem ennek nyilvánosságra kerülésétől félt elsősorban Nixon és Kissinger, hanem egy információ kiderülésétől, amelyet Ellsberg nem is másolt le. Nevezetesen, hogy Nixon 1969-ben komolyan fontolóra vette az atombomba bevetését Észak-Vietnam ellen.

Blöff lett volna? A Fehér Ház hangfelvételei, amelyek évekkel később kerültek nyilvánosságra, ezt  kétségessé teszik. Ezek szerint 1972-ben Nixon még mindig erősködik Kissingernél:

„Nixon: Szeretném bevetni a bombát!

Kissinger: Ezzel, azt hiszem, túl messzire mennénk.

Nixon: Az atombomba magának problémát okoz? Az ég szerelmére, Henry, csupán azt akarom, hogy ne legyen szűk látókörű. Az egyetlen dolog, amiben nem értünk egyet, az a bombázás. Maga annyira aggodalmaskodik a civilek miatt, én szarok rájuk.

Kissinger: Azért aggályoskodom a civilek miatt, mert nem akarom, hogy a világ összefogjon ön ellen, és azzal vádolja, hogy ön egy hentes.”

Ellsberg akcióját sajnos egy trópusi vihar tette tönkre. 1971 augusztásban a Doria söpört végig az Egyesült Államokon, és elvitte a szeméttárolóból a dokumentumokat, amelyeket soha nem találtak meg. Innentől kezve Ellsberg más eszközökkel folytatta pacifista tevékenységét, de veszteségeit azóta is sajnálja. Végül aggastyánként úgy döntött, hogy megpróbálja könyvével enyhíteni bánatát.

A Végítélete gépezete felidézi a legmarkánsabb epizódokat. Azt például, hogy a civil lakosság megcélzása nem Hirosimával és Nagaszakival kezdődött, hanem 3 évvel korábban. „A modern háború érája a Ruhr- és a Rajna-vidék négy nagy városa polgári lakosságának szándékos brit bombázásával indult és az elterjedt híresztelésekkel szemben Truman elnök katonai és civil tanácsadói egy percet sem haboztak egy város elleni atomtámadás lehetőségét illetően. Az erkölcsi küszöböt már sokkal korábban átlépték.” csak 1945. március 10-re virradó éjszakán 80 -120 ezer civil halt meg Tokióban a Curtis LeMay tábornok irányította bombázásokban. (LeMay vezette később az atomtámadást is).  Többen haltak szörnyű halált ekkor, mint Hirosimában és Nagaszakiban összesen. Ellsberg hitelességét erősíti, hogy részt vett az 50-es évek végétől az amerikai nukleáris stratégia kidolgozásában, amelyet John F. Kennedy 1961-ben elfogadott arra az esetre, ha az atomháború általánossá válna. A vezérelvekből Kennedy megpróbálta kihagyni az előző stratégia legfelelőtlenebb aspektusait. Például korábban nem volt semmilyen hivatalos felhatalmazása sem az elnöknek, sem a vezérkarban senkinek, hogy leállítsa azokat a gépeket, amelyek arra kaptak parancsot, hogy dobják le a bombát, függetlenül attól, hogy éppen csak felszálltak, vagy már az ellenőrzési zónán kívül voltak.

Az emberi őrület krónikáját írja meg a szerző olyan helyzetekről, amelyben az elnökök egyszerű regionális parancsnokokra bízták a döntés a nukleáris háború kirobbantására. Sőt, egy koreai látogatás során Ellsberg rájött, hogy akár egy bombázó gép pilótája is dönthet úgy, hogy megnyomja a gombot.

„X ott volt 12 F100-as vezérlő pultjánál. Minden gép fel volt szerelme Mark 28, 1,1 megatonnás termonukleáris ombával. Mindenegyes bomba robbanó ereje egyenlő volt annak a felét, amelyet az USA a II.világháború idején ledobott Európában és a Csendes-óceán térségeiben.”

A szörnyű döntzés meghozatalára a magas rangú tisztek szakavatottabbnak tekintették magukat a civileknél. LeMay ezt ki is fejtette Ellsbergnek: „Végül is, ki kvalifikáltabb meghozni egy ilyen döntést?  Egy politikus, aki talán csak néhány hónapja van hivatalban, vagy egy olyan ember, aki egész életében ezt tanulta?” Mellesleg éppen LeMay volt az, aki Jack Ripper tábornok vérgőzös figuráját ihlette Stanley Kubrik hátborzongató fekete komédiájában, a dr.Strangelove-ban.

A háború utáni első elnökök nem is tudtak arról, hogy létezik a tábornokoknak egy olyan dokumentuma, amely részletezi a nukleáris konfliktus tervét. Kennedy-nek később egy tanácskozásról szóló összefoglalót adtak az eredeti Joint Strategie Capabilities Plan című dokumentum helyett.

dooms.jpg

A könyv rávilágít arra is, hogy 1962-ben a kubai rakétaválság idején valójában sem Hruscsovnak, sem Kennedynek nem volt szándékában atomfegyverekhez folyamodni. Az információhiány okozott majdnem katasztrófát. Az amerikaiak például nem tudták, hogy Fidel Castro, aki egy közeli inváziótól tartott, nem vett tudomást Moszkva utasításáról, hogy ne lövessen az alacsonyan repülő amerikai gépekre. Robert Kennedy elárulta Ellsbergnek, hogy egyetlen lelőtt repülő elindítaná az offenzívát Kuba ellen, ahol nem 7 ezer szovjet katona állomásozott, mint az amerikaiak hitték, hanem 42 ezer, felszerelve 100 taktikai nukleáris fegyverrel.

Ellsberg leírja azt az epiódot is, amikor 1962 október 27-én, a válság közepén egy Hirosimáéval azonos hatóerejű atomtorpedóval felszerelt szovjet tengeralattjárót megtámadott egy amerikai romboló és ártalmatlan gyakorló bombával akart a felszínre kényszeríteni.  

Sajnos nemcsak a múltról van szó. Egy negyedszázad óta megsokszorozódtak a téves riasztások. Tavaly január 13-án Hawaii lakói voltak rémületben egy fél óráig egy általános riasztás miatt, amely egy interkontinentális ballisztikus rakéta közeledését jelezte. William Perry, id. Bush elnök egykori védelmi minisztere magyarázta: „Az ügyeletes tiszt dönt. ha van ideje, kikéri mások véleményét, ha nincs, közvetlenül az elnökhöz fordul, akinek talán 5-10 perce marad a döntésig, hogy elindítsa a rakétákat a feltételezett támadásra válaszul. Ha ezután tudja meg, hogy álhír volt, már nem tudja visszahívni őket.  Repülés közben nem lehet hatástalanítani őket. Ez tévedésből kirobbanthatja a 3. világháborút.”

Perry bevallotta, hogy meg volt rémülve, amikor a kockázat nagyobb volt, mint a hidegháború idején.

Az amerikaiak azért vélik szükségesnek az azonnali választ egy támadásnak csupán a bejelentésre, mert Ellsberg szerint egy hibás logika szerint gondolkoznak: el kell pusztítani az azonosítható rakétabázisokat, mielőtt azokat megsemmisítik maguk a támadók. A valóságban ez semmin sem változatna, mivel a támadások ellen még bőven maradna válaszkapacitás a tengeralattjárókon és repülőgépeken lévő fegyverzettek, még a nukleáris robbanás után is.

A szerző véleménye, hogy száz mobil rakéta bőven elég lenne minden szuperhatalomnak és ezzel elkerülnék az elhamarkodott döntéseket. Ezzel szemben az amerikaiak 4 ezerrel, az oroszok 4,5 ezerrel rendelkeznek.

„Ez nem az egyetlen abszurditás – magyarázza Ellsberg – a kölcsönös elpusztítás lehetősége arra kellene, hogy intse az államfőket, hogy nyilvánosan ne jelentsék ki az első nukleáris csapás szándékát. De ezt egyetlen egy sem fogadja el. Ez mindenkit idegessé tesz és növeli egy katasztrófa kockázatát.”

Ezt a magatartást tanúsítja Donald Trump Észak-Koreával szemben. Az első csapást még a francia politikus Jacques Attali is kívánatosnak nevezte.  Ellsberg az Esquire-nak adott interjúban kifejtette, hogy Kim Dzsong Un gondoskodott arról, hogy rendszere fennmaradjon abban az esetben, ha őt megölnék és masszív válaszcsapásra lehetne számítani.

Egy bizonyos – írja a Le Nouvel Observateur – igaza volt 1984-ben Ronald Reagannek, amikor azt mondta, hogy egy nukleáris háborút nem lehet megnyerni. Az embereknek ebben a megközelítésben kellene vele foglalkozniuk.

 

 

Szólj hozzá

történelem háború nukleáris hidegháború USA Vietnam Daniel Ellsberg