Írolvasgondol

Allen Ginsbergnek nem volt időpontja azon a reggel 1968 elején, amikor megjelent Robert F. Kennedy szenátor washingtoni irodájában. „Bobby” mégis fogadta őt, és kikérdezte mindenről a heroinfüggőkkel kapcsolatos szövetségi politikától a globális felmelegedésig, a vietnami háborútól az LSD-ig, New York romlásától a Jézus Krisztustól való elfordulásig.

A bőbeszédű, szenvedélyes, kócos Ginsberg, aki farmert és munkás sapkát viselt, feltett egy kérdést a mélyen katolikus, tíz gyermekes Kennedy-nek: „Szívtál már füvet?” Kennedy mosolyogva felelte, hogy nem. „Ugyan már, nyugodtan megmondhatod, senkinek sem árulom el”. Amikor Kennedy, aki akkor már minden idegszálával az elnökjelöltségért küzdött, annyi válaszolt, hogy „a fű veszélyei még világosak”, a költő visszavágott: „Micsoda embertelen válasz. Milyen elnök akarsz lenni?”. És azzal érvelt, hogy egy ilyen fontos spirituális kérdésre, mint a fű, nincsen jobb válasza, akkor nem fogja tudni megszólítani a fiatalokat.

Ginsberg tovább ment. Felrótta Bobby-nak, hogy szívtelen, szeretet nélküli, gépies politikus hírében áll, pedig, ha valami kell az országnak, akkor az éppen a szeretet: ez kell a környezetvédelem és más emberi problémák megoldásához. „A természet, embertársaid szeretete – ezt kívánják a fiatal nemzedékek. Olyan politikust keresnek, aki barátságos és szíve tele van szeretettel.”

Ginsberg másfél évvel később úgy nyilatkozott Jean Stein újságírónőnek, hogy Kennedy megértette ezeknek a szavaknak a súlyát és elismerte, hogy valóban hideg fejű, hideg szívű. Éppen azért, mert sokan voltak, akik lágyszívűséggel vagy szentimentalizmussal vádolták őt.

Elég nehéz elképzelni még 1968-ban is más szenátorokat, hogy meghívjanak egy beat-költőt „belső szentélyükbe”. Ginsbergnek sem volt valójában sok esélye, amikor a Capitolium épületében próbált egy-egy képviselőt elkapni. Kennedy előtt Wayne Morse szenátortól próbált audenciát kérni, de csak egy levelet tudott átadni a titkárának. Morse egyike volt azoknak a demokrata párti politikusoknak, akik ellenezték a vietnami háborút, méghozzá alkotmányos alapon, és az 1960-as elnökválasztási kampány során John F. Kennedy egyik pártbeli riválisa volt.

Robert Kennedy a Ginsberggel való találkozás során saját toleranciájának határait is próbára tette. Egyesek szerint igen kemény ellenérzései voltak a melegekkel szemben, de, mint Truman Capote mondta róla, megpróbálta elfogadni ezt az állapotot, ahogyan egy idős apa igyekszik megértést tanúsítani fia hosszú haja iránt. Ugyanakkor  tisztelte benne a költőt, a gondolkodót. Állítólag amikor bátyja halála után versekkel próbálta vigasztalni magát, Ginsberg Üvöltése is közöttük volt. De ismerte kelet-európai útjáról írt könyvét, a To Seek a Newer World-öt, amelyben írt a Csehszlovákiából és a Szovjetunióból való kiutasításáról. „A megállapodott kommunisták, mint más bürokratikus totalitáriusok, nem szeretik a forradalmárokat” – írta. „Kennedy meghallgatta az embereket, nemcsak az agyával, hanem a szívével és a zsigereivel is. És meghallotta a fontos dolgokat, a bölcsességeket, bárhonnan is jöttek azok – írta róla Adam Walinsky, egykori legközelebbi munkatársa, beszédírója – nem udvariasságból nem dobta ki az irodájából ezt a szakállas New York-i homokos hippit, hanem valóban kíváncsi volt arra, hogy tanulhat-e valamit ettől a fickótól.”

Ginsberg már 1965-ben találkozni akart Bobby-val, amikor az ifjabb Kennedy bekerült a szenátusba. A költő éppen Washingtonban volt, hogy a drogügyeket vizsgáló szenátusi albizottság előtt tanúskodjon LSD-tapasztalatairól. Ennek az albizottságnak Kennedy is tagja volt. A találkozás elmaradt, Ginsberg szerint a drog-kérdésben könyörtelennek mutatkozó szenátor szándékosan kerülte őt. Három évvel később, amikor már törvényen kívül helyezték az LSD-t, Ginsberg ismét Bobby-hoz indult, szatyrában indiai harmóniumával és számos újságkivágással.

Kennedy először arról kérdezte Ginsberget, hogy a két orosz költő, Andrej Voznyeszenszkij és Jevgenyij Jevtusenko közül melyiket szereti jobban. Ginsberg az utóbbira szavazott, mert, mind mondta, „nyitott szájjal csókol”. Kennedy megdöbbent, a költő viszont rátérhetett jöttének igazi okára. Ginsberg szerint New York-ban drogkérdésről beszélni csalás, mert számos érdekcsoportnak, a rendőrségtől a maffiáig, megvan a maga oka az illegális drogkereskedelem fenntartására, miközben megtagadják orvosi szempontból is  drogfüggőknek a szerrel való ellátását, egy 1925-ös legfelsőbb bírósági végzés ellenére. Szerinte, ha ellenőrzött módon adnának nekik kábítószert, sokkal kisebb lenne a bűnözés még az olyan rossz hírű negyedekben is, mint a Lower East Side. A költő állításait statisztikákkal is alátámasztotta – erre kellettek neki az újságcikkek.

Kennedy is erőre kapott: megkérdezte Ginsbergtől, hogy van kapcsolata barátai, a „hippik, a virággyerekek” és a „fekete hatalom” vezetőivel, hogy várható-e közöttük valamiféle összefogás. Walinsky szerint Bobby kíváncsi volt arra, hogy létre lehet-e hozni valami új, progresszív szövetséget a politikai fősodorral szemben, hol vannak ezek a hadra fogható emberek, és vajon Ginsberg-e az az ember, aki képes őket lelkesíteni?

Ginsberg elmondta, hogy néhányszor szívott egy-egy jointot Stokely Carmichaellel, a radikális feketék egyik vezetőjével, de ez elsősorban „híd-építő” szándékkal történt. Ami az LSD-t illeti, erről a költő úgy nyilatkozott, hogy számára „vallásos élmény” volt, és a szer felfedezését ugyanolyan fontosnak tartotta, az atombombáét. (A kettő szinte egy időben, a 40-es évek elején történt).

A beat-generáció vezéregyénisége – már 1968-ban – beszélt a szenátornak az üvegház-hatás veszélyeiről, és arról, hogy 40-50 év múlva nagy földterületek kerülhetnek víz alá. Figyelmeztetett arra is, hogy a levegő- és zajszennyezés New York városát lakhatatlanná teszik, és hogy „a politikai test anyagcsere-mérgezése” vezetett a vietnami háborúhoz. Ginsberg úgy érezte, hogy Kennedy nem értett meg mindent az ő szóvirágaiból, de elkapta őt az ő lendülete.

A költő még távozása előtt neki szegezett egy kérdést a szenátornak: mi történik az országgal, még rosszabb irányba vezeti-e a Lyndon B. Johnson elnököt a kezében tartó hadiipari komplexum? Kennedy mélyen Ginsberg szemébe nézett és így válaszolt: „Igen, még rosszabb lesz.”

Ezzel azonban még nem volt vége a találkozónak. Ginsberg ugyanis megkérte Kennedyt, hogy hadd énekelje el harmónium-kísérettel a Hare Krishna-mantrát, amelyről a költő azt mondta: „Ez a varázsige a bolygónk megmentésére.” Walinsky így emlékezett a jelenetre: „Nem tudom, hogy Kennedyt elbűvölte vagy szórakoztatta-e a mantra, de az biztos, hogy zavarban volt.”  Mindenesetre azt mondta Ginsbergnek, hogy a „Pennsylvania Avenue másik végén lakó fickónak nagyobb szüksége lenne erre” – és a Fehér Ház lakójára, Johnsonra gondolt. Ő azonban sosem fogadta Ginsberget.

1968 májusában Kennedy egyik vezető kampányembere hívta fel a költőt, és kérte, hogy küldjön el neki azokból a kivágott cikkekből, amelyek a drogproblémáról szólnak, hogy az elnökjelölt beilleszthesse azokat beszédeibe. Nem tudjuk, hogy végül felhasználta-e ezeket, de amikor 1968. június 4-én Los Angeles-ben lelőtték, Robert F. Kennedy-ben „az amerikai ifjúság reménységét siratták”.