A britek már három évszázada ismételgetik a shakespeare-i dilemmát: „Lenni vagy nem lenni – európainak”.

Robert Frank történész, az európai kapcsolatok szakértője e címmel figyelemre méltó munkát írt erről a témáról, megvilágítva a jelent is. Könyvét a Le Point című francia hetilap mutatta be.

Frank válogatott szövegeken – békeszerződés kivonatán, beszédek részletein keresztül bizonyítja, hogy a jelenlegi brit kormány vitái a Brexitről már akkor elkezdődtek, amikor Anglia még nem volt Egyesült Királyság és nem látni, hogy az állandó tétovázásnak miért lenne hirtelen vége.

A szerző szerint a jelenség magyarázata egyszerű: amint az a kérdés, hogy részt  kell-e venni Európa ügyeiben, a brit elit állandóan változtatja a véleményét. Hol kicsinek tartották Európát és akkor a világ meghódítására fordították a figyelmüket, hol egy túl nagy kontinentális hatalomtól, Franciaországtól, vagy Németországtól tartottak, és akkor  preventív háborúkat folytattak a rivális hatalom meggyengítésére.

Frank illusztrálja is ezeket a pálfordulásokat: „William Pitt nem akart háborút 1792-ben a forradalmi Franciaország ellen, de a következő évben már koalíciót formált ellene. A brit birodalom 1815-ben részt vett az európai rendezésben, de nem lépett fel partnereivel a forradalmi megmozdulásokkal szemben. Elkötelezte magát az oroszok mellett a törökök ellen, a görögök megmentésére az 1820-as években, majd 1854-56-ban Franciaország szövetségeseként vívta meg a krími háborút az oroszok ellen. 1914 júliusában  még ki akar maradni az európai válságból, aztán augusztusban hadat üzen Németországnak.”

A britek mindig a körülményekkel magyarázzák álláspontjukat, de Frank a David Hume által megfogalmazott brit diplomáciai elméletnek, a „hatalmi egyensúlynak” (balance of power) tudja be az álláspontok változtatását. A történész idézi Hume egy 1752-es írásának vonatkozó részét, amelyből kiderül, hogy ennek lényege megakadályozni egy állam hegemóniájának létrejötték, egy ellene létrehozott szövetséggel.

Ezt az elméletet a britek nagyszerűen tudták alkalmazni a II.világháború után. Sir Winston Churchill, aki 1948-ban a hágai kongresszuson helyeselte az európaiak békés együttműködésének szervezését, de országa nem csatlakozott. „Európával vagyunk, de nem benne” – mondta. Valóban, a Montánunió, majd az Európai Gazdasági Közösség nélkülük jött létre. Harold McMillan miniszterelnök 1959-ben nem akart belépni a Közös Piacba, de az európai „hatoknak” javasolta, hogy hozzanak létre szabadkereskedelmi zónát, majd 1961-ben mégis kérte London felvételét, amit azonban kétszer is – nem utolsósorban Charles De Gaulle francia elnök ellenvetése miatt – elutasítottak. Végül 1973-ban lett tagja Nagy-Britannia a közösségnek. Aztán 1975-ben a meggyőződéses eurofil Margaret Thatcher lett a konzervatív párt vezetője, de amikor 1979-ben miniszerelnökké választották, eurokritikus lett, holott éppen pártja harcolta ki a csatlakozást, miközben a munkáspártiak nagyon ellene voltak. Tony Blair idejében viszont a munkáspártiak lettek eurofilek.

Ez a sűrű vélemény-változtatás a May-kormány idején is megfigyelhető – állapítja meg Frank. Egyik pillanatban elfogadják a referendumot, a másikban újat akarnak. Egyszer szabadkereskedelmi megegyezést akarnak, máskor vámuniót, ami akadályozná a szabadkereskedelemről folyó tárgyalásokat. Ugyanígy ingadoznak a szabad munkavállalás és annak korlátozása között.

Honnan ered ez a magatartás? – kérdezi a történész, aki nem tartja valószínűnek, hogy abból, hogy Nagy-Britannia szigetország, hiszen Írország is az, mégsem kérdezőjelezi meg európai elkötelezettségét.

A britek, amikor bent vannak, teljes erővel fékezik Európa építését, amikor kint vannak, attól félnek, hogy elszigetelődnek, és a szomszédságukban egy olyan hatalom növekszik, amely végül uralni fogja őket.

Az Egyesült Királyság mindenáron vissza akarja állítani határainak ellenőrzését. A 2016-os népszavazáson sokan a lengyel vendégmunkás-tömegek miatt szavaztak a kilépésre. A történelem itt is ismétli önmagát: 1515 május 1-én zavargások törtek ki Londonban az idegenek, mindenekelőtt a flamand munkások és a lombardiai bankárok miatt…- idézi fel a múltat Robert Frank.