Ötvenöt éve, 1963 november 22-én halt meg Aldous Huxley, az író, aki mindenkinél élesebben látta a jövőt.

Az a november 22 Hollywoodban nehéz napok után következett be Huxley számára. 1961-ben tűz keletkezett a házában és elpusztította egész könyvtárát. Az író ezzel kapcsolatban azt mondta az egyik barátjának: „Múlt nélküli ember áll előtted.” Fontos mondat volt ez, mert összekötötte a könyveket, a kultúrát az ember identitásával.

Huxley 1894-ben született a dél-angliai Godalmingban, Surrey grófságban. Teljes életet élt. Illusztris családból származott. Nagyapja, Thomas Henry Huxley biológus volt és a darwini tanok nagy támogatója. Apja, Leonard, hosszú ideig igazgatója volt a viktoriánus Cornhill Magazine-nak, amelyet Willaim Thackeray alapított. Anyja pedig Matthew Arnold költő unokahúga volt.

Aldous az irodalmat választotta: 1915-ben diplomázott Oxfordban. Szeretett írni, utazni, kísérletezni. 1929-30-ban Olaszországban élt és időnként Indiába is elutazott.

Élete 1932-ben változott meg. Abban az évben jelentette meg a Szép új világot, amiért még Theodor Adorno is megbírálta, moralizmussal vádolva őt: „Huxley azok mellé áll, akik az ipari érában nem annyira az embertelenséget kifogásolják, mint inkább a szokások dekadenciáját.”

A „szép, új világ” egy könyvek, kultúra, érosz, test nélküli világ. Ízelítő abból, amit később George Orwell az 1984-ben, Ray Bradbury pedig a Fahrenheit 451-ben írt le.

A Huxley által elképzelt, megtervezett világban nincsenek háborúk, nincsenek konfliktusok. De miért tud fennmaradni ez a befagyasztott rend?  Az embereket ipari laboratóriumokban kreálják, genetikailag úgy programozzák be őket, hogy ne kívánjanak más, hogy elégedjenek meg azzal, ami van. A boldogság titka: „Szeretni, amit szeretni kell”. A jó élethez el kell űzni a kritikus gondolatokat, amely zavar forrása lehet, ki kell törölni a szerelmet, amely a vadaknak való. A világállam mottója: „közösség, identitás, stabilitás”. Aki kisiklik, aki téved, azt előléptetik, és ezzel teszik ártalmatlanná.

A „szép, új világ”, amely a 30-as évek elején profetizálta a náci aberrációkat és bírálta a sztálini rendszer túlszervezettségét, azokról a veszélyekről is szól, amelyek a demokráciákat is veszélyeztetik.

1958-ban a Visszatérés a szép új világba című esszéjében a háborúval, a fasizmussal, a magyar 56-tal, a hidrogénbombával a háta mögött ezt írta: „Az biztos, hogy Nyugaton a férfiak és a nők nagy adag szabadságot élveznek, de a hagyományosan demokratikus kormányzású országokban is hanyatlónak tűnik a szabadság, sőt, még a vágy is.” A témák ugyanazok voltak: az ellenőrzés, a technológián keresztüli propaganda, a reklámliturgiává züllesztett politika, a különbözőségek megszüntetése a tömeg egységesítése nevében. Könnyen felismerhető bennük a mai világ némely vonása.

„Azok a módszerek, amelyekkel ma úgy adják el a politikai jelöltek, mintha egy dezodor lenne, garantálják a választónak, hogy soha semmiről nem fogja megtudni az igazat.”

„A régi diktárorok azért buktak meg, mert nem tudtak adni alattvalóiknak elegendő kenyeret, cirkuszt, csodát.”

„A színész-jelölt beszédeinek rövideknek, frappánsaknak kell lenniük. A pillanat nagy problémáit maximum egy perc alatt kell elintézniük.”

„A jelöltnek szépnek kell lennie, bizonyos módon vagy férfiasnak, vagy atyainak, szórakoztatni kell tudnia a közönséget, nem untatni.”

Huxley nem képzelhette el a twittert, sem Trumpot, de valójában róluk írt.  Írásában mintha az ő szellemük  jelenne meg, különösen a másságtól való félelemben, amelyet újra „vadnak” tekintenek. A Huxley-házban elégett könyveket a „szép, új világban” feleslegesnek elavultnak tekintik, gyorsabb élvezetekkel, gondolkodást nem igénylő drogokkal behelyettesíthetőknek tekintik őket.

A másik Huxley, aki kipróbálta az LSD-t és megírta az Érzékelés kapuit, amely fontos szerepet játszott a Doors együttes névválasztásában (a Huxley-t is megihlető William Blake-kel együtt),  a hippi-generáció egyik vonatkozási pontja volt. De ez egy másik történet.