Mély, megrázó érzelmeket váltott ki a nézőkben a film, amelyet Washingtonban 25 évvel ezelőtt, 1993. november 30-án, New York-ban pedig december 1-én vetítettek. A több mint három órás, fekete-fehér filmben, ahol csupán a piros jelent meg egyéb színként a vér szimbólumaként, Steven Spielberg egy Lengyelországban a II.világháború idején Lengyelországban megtörtént tragédiát mondott el anélkül, hogy korabeli dokumentumfilmeket kellett volna felhasználnia.

Oskar Schindler német gyáros apránként fedezi fel, hogy milyen sorsra ítélték a zsidókat. A nácik először kegyetlenül dolgoztatják, majd megölik őket. Úgy próbál segíteni rajtuk, hogy alkalmazza őket saját fegyvergyárában és engedélyt szerez, hogy ott is tarthassa őket. A gyár közelében van egy koncentrációs tábor, amelynek parancsnoka Amon Goeth pszichopata SS-tiszt, akinek legkedvesebb szórakozása, hogy a foglyokra lövöldöz.

1943-ban Schindler tehetetlenül nézi végig a krakkói gettóban elkövetett mészárlást, de sikerül megmentenie 1100 munkást azzal, hogy átviszi őket csehszlovákiai gyárába, ahol hasznavehetetlen fegyvereket készítenek.

A filmet hét Oscar-díjjal jutalmazták, megkapta a legjobb film díját, Liam Neeson és Ralph Fiennes pedig a legjobb főszereplő, illetve a legjobb mellékszereplő díját. Milliók látták az elmúlt negyedszázadban, és rengeteg vitát is gerjesztett, nemcsak Spielberg ábrázolásmódja, hanem magának Schindlernek a személye is, aki éppen a film bemutatásának évében kapta meg – halála után 19 évvel - az izrael Jad Vasem központtól a Világ Igaza címet. Az embermentés tény, de vajon mennyire vezérelte őt valójában a humanizmus és mennyire saját érdeke? A film sem mutatja őt szentnek, igazi élvhajhász volt, és imádta a pénzt is. Tény, hogy gyárában, amit egy zsidó tulajdonostól vettek el, szinte ingyen dolgoztatta a foglyokat, viszont – magas kapcsolatai révén – megvédhette munkásait azáltal, hogy az üzembe katonák, SS-ek nem léphettek be.

Steven Spielberg annak idején a Newsweeknek adott interjúban kifejtette, hogy számára a film a valóság felfedezését jelentette. Ezért is akarta fekete-fehérben elkészíteni, csaknem dokumentarista stílusban, minden olyan eszköz nélkül, amely a látvány felé vitte volna a filmet. Egyúttal ezzel is tisztelgett Claude Lanzmann 1985-ös Shoah című dokumentumfilmje előtt, bár a nemrég elhunyt Lanzmann-nak az volt a véleménye, hogy a holokausztot csak a túlélőkkel készített interjúkon keresztül szabad elmondani, fikcióval soha. Ennek a megközelítésnek számos remekmű mond ellent, a Hazudós Jakabtól A zongoristán át a Saul fiáig.

Egy jelenetet különösen a szemére hánytak Spielbergnek erős érzelmi tartalma miatt: a fekete-fehér háttérből, a szürke tömegből kiváló piros kabátos kislányt ábrázoló jelenetet, amellyel a rendező egyéníti az áldozatokat. Később Schindler és a néző így azonosítja őt a holttestet között. Ezáltal érti meg a főszereplő is, hogy nincsenek „zsidók”, hanem csak egyes emberek, saját sorssal, akiket egyenként kell megmenteni.

A film ráirányította a figyelmet a II.világháború más embermentőire is, és komoly történészi viták folytak azokról, akik – akárcsak Schindler – bizonyos válogatás alapján, náci kapcsolataik révén mentettek embereket, mint például a magyar Kasztner Rezső. Nehéz ezekben az ügyekben igazságot tenni, hiszen maguk a körülmények is túlmentek az értelem és az érzelem minden normális logikáján. Így meg kell elégednünk a Talmud tanításával: „Aki egy embert megment, a világot menti meg.”