„1959 november elsején New York lakosainak száma 8.042.733-ra emelkedett. Ha hosszában egymás után lefektetnénk őket, magasságuk átlagának 168 cm-t számítva, a Times Square-től elérnének a pakisztáni Karacsi perifériájáig. Ismerem ezeket az adatokat, mert egy biztosító társaságnál dolgozom, amelynek központjában 31.259 alkalmazott van. Ez a szám nagyobb, mint a Mississippi állambeli Natchez lakossága.”

Így kezdődik Billy Wilder Legénylakás című filmje. A vígjáték, ahogyan azt már Wildernél megszoktuk, nem pusztán szórakozás, hanem valamilyen plusz emberi-társadalmi mondanivalót is hordoz. Ez a filmje egyben vád az amerikai fogyasztói és puritán társadalom ellen, és fergeteges parabolája a hatalom túltengésével szembeni lázadásnak.

A filmet a közelmúltban restaurálták, így kerül a nézők elé világszerte, minden aktualitásával.

A Jack Lemmon által alakított C.C. Baxter a biztosító cég fiatal alkalmazottja, aki képességeivel remél előbbre jutni, sokszor késő estig dolgozik. Előléptetésről álmodik, de nem a szorgalma viszi előre, hanem a kis legénylakása, néhány lépésre a Central Parktól. A kollégák egymás után kérik el a kulcsát gáláns találkáik lebonyolítására, míg a hír eljut a személyzeti főnökhöz, aki szintén kihasználja a lehetőséget.

„Nagyon jól emlékszem arra, hogyan született a Legénylakás – mesélte később Wilder – láttam David Lean Rövid találkozás című filmjét, amelynek főszereplői Trevor Howard és Celia Johnson voltak. Egy nős embernek viszonya volt egy férjes asszonnyal, és egy barátja lakását használta fel szexuális célokra. Meg voltam győződve arról, hogy Howard barátja, aki csak egyszer-kétszer jelenik meg rövid képsorokban, aztán hazamegy és ráveti magát az ágyra, amelyet még melegen hagytak a szeretők, nagyon érdekes figura lehet. Készítettem néhány feljegyzést, és évekkel később, miután befejeztem a Van, aki forrón szeretit, akartunk csinálni egy másik filmet Jack Lemmonnal.  Kezembe kerültek azok a feljegyzések, és elkezdtük kialakítani a figurát, a film struktúráját.”

Érdekes, hogy ebben az időben jelent meg az újságokban, hogy egy ügynököt megölt a szeretője férje. Ami a hírben megragadta Wilder figyelmét, az volt, hogy akkor ölte meg, amikor az egyik kollégája kölcsön vett lakásából távozott.

C.C. Baxter azonban szeretné meghívni lakására a liftkezelő lányt, akit megkedvel és megtudja, hogy személyzeti főnöke éppen ezt a lányt akarja elcsábítani a lakásán. És akkor fellázad e mechanizmus ellen, amelynek ő volt a leggyengébb láncszeme. Frant, a lányt, a szépséges Shirley MacLaine alakítja, akivel Wilder egy évvel később újra összepárosította Lemmont az Irma, te édes-ben. „Olyan kemény tud lenni, mint egy katona és olyan finom, mint a bársony” – emlékezett vissza a színésznő, aki alakításáért megkapta Velencében a Volpi serleget. Lemmonnak pedig itt vált egyfajta védjegyévé az aranyszívű, kicsit naív, kicsit balek figura, akit később is többször eljátszott Walther Matthau "ellentéteként" a Sógorom, a zúgügyvédtől egészen a Szomszéd nője-filmekig.

A Legénylakás végül öt Oscar-díjat kapott. Wilder később elmesélte, hogy a film előzetes bemutatóján Kelet-Berlinben a meghívottak a szovjet kulturális minisztérium funkcionáriusai, az NDK és Lengyelország filmes szakemberei voltak. „Mindnyájan tapsoltak. Este, a vetítés után úgy dicsérték a filmet, mint a kapitalizmus bírálatát, amelyben mindenki arra kényszerül, hogy eladja magát. Felálltam és azt mondtam: ami a filmen látható, megtörténhet bárhol. Párizsban, Londonban, Tokióban. Tapsoltak. Én folytattam: Moszkvában nem, Lemmon ott nem adhatná kölcsön a lakását, mert másik három család lakna benne rajta kívül. Szavaimat zavart csend fogadta…”