2019. jan 28.

Utazni a világ végére is a szerelemért

írta: Göbölyös N. László
Utazni a világ végére is a szerelemért

(Egy negyvenes francia asszony vallomása)

family_vacation_hiking1.jpg

Camille elégedett volt az életével, férje azonban úgy érezte, változásra van szükségük. Az asszony engedett kívánságának. Az Elle-nek mesélte el történetüket.

„Camille, valaminek történnie kell, vagy csináljunk egy harmadik gyereket, vagy elindulunk egy világ körüli útra”. Délelőtt 11 óra van, és Simon ezzel taglóz le egy köteg póré és egy karfiol között. Megdöbbenve fordulok felé. Nem viccel. összevonja szemöldökét, hunyorít, mint mindig, amikor valami fontosat akar mondani. Mint azon a napon, 11 évvel ezelőtt, amikor megkérte a kezemet. Végiggondolom. Egy harmadik gyerek? Nem. Hugo 10 éves, Alma 6, nincs pelenkázás, gyerekbetegség, örökös fáradtság. Ezt nem kezdjük újra. Hát hónapig állás után jártam, most marketingesként dolgozom, és jól érzem magam. Negyvenéves vagyok, mindig is ebben a lyoni negyedben éltem a hozzám közelállókkal, megvannak a kialakult szokásaim. A világot járni? Mi ütött beléd, Simon?

Végül azt válaszoltam, hogy még beszélünk róla. Tudom, hogy miért gondolt erre. Simon most hagyott ott egy hülye munkát, és mivel azokhoz a férfiakhoz tartozik, akiknek szükségük van izgalomra, alapította egy kis tanácsadó irodát, de változtatni akar, velem ellentétben. És született elégedett vagyok.

De azért az elképzelés befészkelődött a fejembe. Egy hónapig tartó habozás után bementem a főnökömhöz és elmondtam neki Simon tervét, az én bizonytalanságomat és mit hallottam? Hogy mindenki el akar menni életemben egy világkörútra,  és mindenki sajnálja, hogy lemondott róla. És biztosította arról, hogy utána visszakapom a munkámat. Ezt közöltem Simonnal, hogy rendben, de a következő feltételekkel. Nem járunk be 80 nap alatt 48 országot, nem szállunk két naponta vonatra vagy buszra, nem cipeljük a bőröndöket és a szennyes szállodáról szállodára, és nem leszek a gyerekek tanítónője. A válasz: oké. Három hónapot töltünk három országban, házat bérlünk Pondichéry-ben, Fokvárosban és Sidney-ben. Kát hónap alatt találtunk bérlőket, az iskola is garantálta, hogy visszaveszi a gyerekeket, Simon pedig távmunkát fog végezni.

Szeptember 1-én érkezünk Pondichéry-be holtfáradtan. A matrac és az ágy penészes, a zuhanyzóból nem folyik a víz, a gyerekek belázasodtak a malária-oltástól, egész éjjel hánynak. Az idegeim felmondják a szolgálatot. „Mi a fenét keresünk itt? Mibe vittél bele bennünket? Nem bírom tovább, haza  akarok menni”. Simon nem az a fajta, aki pánikba esik. „Stop – mondta, amikor befejeztem – találünk megoldást. Ez csak a kezdet. Minden elrendeződik.”

Igaza volt.  Boldog napok következtek. Találkoztunk egy francia nővel, aki rendszeresen visszajár Indiába. Ideális nagymama volt a gyerekeknek, esténként mesélt nekik. Összehozott egy 72 éves jógamesterrel. Fokvárosban és Sydney-ben már két héten belül akklimatizálódtunk. Kellemes volt. Nem voltak társadalmi kötelezettségeink, könyveink, filmek, amelyeket el kellett volna olvasnunk, vagy meg kellett volna néznünk. Elmaradtak a kötelező vasárnapi családi ebédek is. Hihetetlen szabadságérzet! A lényegben voltunk, mi négyen egyek. Mindenhová együtt mentünk és olyan emberekkel találkoztunk, akiket soha nem ismertünk volna meg, ha Lyonban maradunk.

Hazatérésünk előtt ausztrál barátaink még búcsúvacsorát is adtak tiszteletünkre. Simon átölelt, és azt suttogta a fülembe: „Köszönöm, Camille”. Egyszerű, de hihetetlen kalandot éltünk át és most már az a tudat tett boldoggá bennünket, hogy hazatérünk.

Otthon folytatjuk megszokott életünket, örömmel találkozunk családtagjainkkal, barátainkkal. Semmi sem változott, legalábbis látszólag. De egy kicsi, de fontos változás történt bennünk. Kevesebbet aggodalmaskodunk,  kevesebb dolgot tartunk eleve fontosnak, jobban tudjuk élvezni a pillanatot, több bennük az életöröm. És bennünk vannak az emlékek, és az a tudat, hogy együtt minden lehetséges.”

Szólj hozzá

élet család utazás társadalom