2019. sze 09.

A Varázsbusz baljós története

írta: Göbölyös N. László
A Varázsbusz baljós története

k-img_20170825_143502-2.jpg

2019.július 28-án jelent meg a médiában a hír, hogy meghalt Veronika Nikonova belorusz színésznő, belefulladt egy alaszkai folyóba, amikor nászúton volt férjével Pjotr Markelovval, a fehérorosz ellenzék egyik prominens képviselőjével. Mire a férjnek sikerült őt kihúznia, már halott volt.

Később kiderült, hogy úticéljuk annak az autóbusznak a roncsa volt, amelyet Sean Penn 2007-ben készített, Into The Wild című filmje tett híressé. A film Christopher McCandless történetét meséli el, aki éhen halt egy elhagyott buszban, miután megpróbált a civilizációtól távol egyedül élni Alaszka vad természetében. Veronika a Magic Bus-höz vezető úton halt meg, a tetőző Teklanika folyó sodrása ragadta magával.

Alaszka nem elnéző az álmodozókkal – ezt már Jack London aranyásó-történetei óta jól tudjuk. Évente ma is 2250 ember tűnik el ott. Egyeseket megtalálnak élve, de a többség örökre elvész.  Veronika előtt egy másik fiatal nő fulladt a folyóba férje szeme láttára, amikor gyalog próbált átkelni rajta. Miután sokan szorulnak segítségre hasonló helyzetben, a hatóságok kilátásba helyezték, hogy eltávolítják a buszroncsot. 2013-ban három embert katonai helikopterrel kellett kimenteni, egy hónappal ezelőtt pedig három németet, akik elől a megáradt folyó elzárta a visszautat, és csak három napi élelmet vittek magukkal.

Eva Holland amerikai írónő 2013-ban hosszas oknyomozást folytatott a Magic Bus rajongói közösségével.

Immár több mint két évtizede minden évben több százan gázolnak át a folyón és gyalog teszik meg a 44 kilométeres utat a buszig, ahol 1992-ben McCandless meghalt. Holland találkozott  néhányukkal, köztük egy ausztrállal, aki Kanadában él. Ő elmondta, hogy igazi katarzist élt át, amikor belépett a buszba, és kijelentette, hogy még egyszer vissza akar oda és ezúttal egy hétig ott is marad.

Holland elment a közeli Heaty-be, ahol McCandless is járt. A helyiek számára ő nem olyan misztikus hős, mint rajongóinak, és remélik, hogy a roncs hamarosan eltűnik, vagy a helyi fiatalok felrobbantják. Ezek a fiatalok, akik olvasták a könyvet, de nem látták a filmet, nem kedvelik az ide zarándoklókat, akik busz előtt szelfiznek olyan kockás ingben, mint amilyent McCandless viselt.

„Antihősnek tartják, egy szerencsétlen fickónak, akinek előre látható tragikus végét felnagyították, hogy legenda legyen belőle” – magyarázza Holland.

A busz eredetileg a 60-as években útfenntartó munkások ideiglenes szállása volt. Azóta graffitik borítják. Néhány felirat a természet tiszteletben tartására oktat, vagy arra figyelmeztet, hogy a legjobb dolgok nem megvásárolhatók. De van olyan is, amely megállapítja, hogy „a hülyék korán halnak.”

Holland bevallja, hogy az interjúk során soha nem értette meg a zarándoklat célját.  Azt megérti, hogy McCandless története érzelmileg megérinti a fiatalokat, de ezt az érzést másképpen is ki lehetne fejezni. Ő maga szemtanúja volt annak, amikor egy csoport a folyón átvetett kötélbe kapaszkodva akart átjutni. Félúton az egyiket feldöntötte a sodrás, ezért teljes súlyával belekapaszkodott a megránduló kötélbe és mindenki a vízbe zuhant. Egy nő csaknem belefulladt, és mire a mentők megérkeztek, valamennyien a kihűlés közeli állapotba kerültek.

Az írónő találkozott McCandless szüleivel is, akik kétszer jártak a helyszínen, de senkinek sem ajánlják, különösen nyáron, amikor árad a folyó.

Sean Penn megrázó erejű filmje John Kracauer újságíró könyvén alapul, amely 1996-ban jelent meg. A könyv végig követi McCandless útját, aki otthagyva egy nyomasztó polgári családi környezetet, a privilegizált diák helyzetét, elindult, hogy ideáljában, a fogyasztói társadalomtól távoli,  önfenntartó világban éljen. Két évig kóborolt ide-oda, elásta papírjait, elégette utolsó dollárjait, és otthagyta kocsiját az arizonai sivatag kellős közepén, felvette az Alexander Supertramp nevet, és elindult a Csendes-óceáni partra. Hobókkal élt együtt, csak annyit dolgozott, hogy elkezdhesse álma megvalósítását, a nagy utazást északra, amit kiskora óta dédelgetett, amióta elolvasta Jack London A vadon szava című regényét.

A Teklaniva folyón könnyen átkelt, mert egy része éppen be volt fagyva, aztán rábukkant a buszra, amelyet vadászok vettek néha igénybe. Több hónapig élt ott, míg egy rénszarvas vadász megtalálta holtan egy hálózsákban. Az ajtóra szegezve egy Gogol-novellából kitépett lapon egy üzenet volt: „Kedves látogatók, SOS. Megsebesültem és hatalmas veszély fenyeget. Túl gyenge vagyok ahhoz, hogy segítséget keressek. Teljesen egyedül vagyok és ez nem tréfa. Éppen bogyókat szedek, estére visszatérek. Köszönöm. Chris McCandless, augusztus…”

Mellette egy oszlopnyi könyv állt, köztük a Dr.Zsivago, Michael Crichton Végső embere, egy 22-es kaliberű puska, egy fényképezőgép és egy napló, amelybe leírta 113 napig tartó magányos kalandját, mielőtt több hétig agonizált 1992 augusztusában.

Kracauer első nyomozása óta több elmélet is született haláláról.

A boncolás azt állapította meg, hogy 19 nappal korábban halt meg, súlya 23 kg. volt, a törvényszéki orvos szerint gyakorlatilag éhen halt. Kracauer ezt soha nem fogadta el. A fiú halála után egy évvel első cikkében azt írta, hogy megmérgezte magát, nem tudta megkülönböztetni az ehető vadburgonyát egy másik hasonló, de mérgező növénytől. Ennek alátámasztására idézett Chris naplójából. 1992. július 30-án azt írta, hogy végtelenül gyengének érzi magát a burgonya magjaitól, nagyon nehezen tud lábra állni és elpusztul az éhségtől. Csakhogy Kracauer három év múlva újraolvasta a naplót, és talált egy olyan bejegyzést, amely ezt a feltételezést cáfolta. A fiú egy szakkönyvből kimásolta a két növény jellemzőit, tehát azokat elvileg nem téveszthette össze.

Kracauer ekkor arra gyanakodott, hogy az ehető burgonyára rakódhatott valami mérgező penészgomba. Küldött is mintát a növényből az alaszkai egyetemi vegyészeti laboratóriumának, ott azonban nem találtak benne semmiféle mérgező anyagot. De az újságíró nem adta fel. A neten talált egy cikket, amelyben egy magát írónak nevező ember azt írta, hogy kezébe került az Into The Wild egy példánya, amikor 2002-ben az indianai egyetem könyvtárában könyvkötőként dolgozott, és miután elolvasta, tudja, hogy miben halt meg a fiú.

Ronald Hamilton emlékezett arra, hogy olvasott egyszer egy könyvet a nácik által folytatott kísérletekről az ukrajnai Vapniarka koncentrációs táborában. A tábor vezetőjének az az ördögi ötlete támadt, hogy a foglyok ételébe szagosbükköny magokat kevertetett, amelyekről Hippokrátész óta köztudott, hogy milyen mérgező hatásuk van. Néhány hónap múlva az embereknek nem maradt jártányi erejük sem. Az egyik táborlakó zsidó orvos, Arthur Kessler, elemezte a magokat, de már késő volt. Ahogy Hamilton írja, „miután lenyelték ezeket a magokat, olyan volt, mintha csendes tűz gyulladt volna ki bennük és nem volt ellenszere. A tűz addig égett, amíg teljesen meg nem bénultak.”

A mérgező anyag, ami ebben a növényben van, egy neurotoxin, amelyet 1964-ben azonosítottak. Az idegreceptorok túlstimulálásával okoz bénulást, végül halált. Ráadásul ez a méreg elsősorban a fiatal, 15-25 évesekre hat, és főleg azokra, akik alultápláltak. Tehát McCandless is annak a „csendes tűznek” lett az áldozata, mint Vapniarka foglyai?

Kracauer 2013-ban újra elemeztette a magokat, ezúttal egy pontosabb laboratóriumban, amely ki is mutatta a toxikus ODAP-anyagot olyan 0,394%-os koncentrátumban, amely emberre halálos. Miután azonban a tudományos újságírók hada támadt neki, egy újabb, még kifinultabb ellenőrzést végeztetett, amely viszont nem talált a magokban ODAP-ot. De Kracauert semmi sem tántoríthatta el, és kilenc hónappal később már a szakembereket is meggyőzte, mert kiderült, hogy a vad burgonya magjai L-kanavanint tartalmaznak, amely képes egyfajta rövidzárlatot okozni a szervezetben. Tehát Christopher McCandless szép lassan megmérgezte magát egy olyan anyaggal, amelynek szinte senki nem ismerte a hatását.

Szólj hozzá

élet mozi természet Alaszka Christopher McCandless