Január 30-án töltötte be a kilencvenedik életévét korunk egy legkarakteresebb színésze, Gene Hackman. Szép kor és szép karrier áll mögötte.
A 60-as években, amikor indult a színészi pályán, a mozi világában szigorú szabály uralkodott: aki szép volt, hősöket alakított (Robert Redford, Paul Newman, Warren Beatty…), aki nem volt különösen vonzó, annak mellékszerep vagy a rosszfiú figurája jutott, a legjobb esetben antipatikus rendőr lehetett.

Gene, eredeti nevén Eugene Allen Hackman, 1930-ban született a kaliforniai San Bernardino-ban, és ehhez a második kategóriához tartozott, de tehetségével, karizmájával Hollywood egyik legnépszerűbb sztárja lett. Pedig amikor a pasadenai színháznál próbált szerencsét barátjával együtt, mindketten meg voltak győződve arról, hogy egyikük sem viszi semmire a szakmában. A másik pesszimistát Dustin Hoffmannak hívták…

Miután Hackman a tengerészgyalogságnál teljesítette hadkötelezettségét, újságírást és filmproducerséget tanult, végül  elhatározta, hogy színész lesz. A döntő élmény Marlon Brando alakítása volt számára A vágy villamosában.

Első komolyabb szerepét 1964-ben a Lilith című erotikus drámában kapta, amelynek férfi főszereplője Warren Beatty volt. Beatty ezért hívta őt az Arthur Penn rendezte Bonnie and Clyde-hoz, amelyben Hackman Clyde Barrow fivérét játszotta és meg is kapta érte első Oscar-jelölését a legjobb mellékszerepért. 

A nagy robbanást az 1970-es évek első fele hozta meg neki, olyan, ma már klasszikus filmek főszereplőjeként, mint a Francia kapcsolat (1971) – ezért meg is kapta az Oscart -  a Madárijesztő (1973), amelyben Al Pacino partnereként felejthetetlenül alakította az érző szívű börtöntölteléket – ez volt kedvenc szerepe - majd 1974-ben Francis Ford Coppola Magánbeszélgetésében ért a csúcsra: egy lehallgatót játszik benne, aki kénytelen rájönni, hogy őt is lehallgatják és csak egy kis csavar egy nagy gépezetben.

Közben játszott papot a Poszeidón-katasztrófában, ő lett a főgonosz a Superman-sorozatban, rasszista gyilkossági ügyekben nyomozó FBI-ügynök a Lángoló Mississippiben, kéjsóvár elnököt az Államérdekben. Ugyancsak emlékezetes volt a Dominó-elvben, amelyben egy elítélt vietnami veterán szabadságáért cserébe bérgyilkossá válik. De még komikus vénáját is megcsillogtatta az Ifjú Frankensteinben és westernekben is megállta a helyét. Ugyanakkor volt néhány olyan, később híressé vált szerep, amit visszautasított, például A bárányok hallgatnak Hannibal Lecterét, de nem tudták megnyerni a Cápának és Az elveszett frigyláda fosztogatóinak sem.

Hackmannek soha nem voltak sztárallűrjei, utálta a beskatulyázást. „Ha sztárnak képzelném magam, elveszteném a kapcsolatot olyan normális fickókkal, akiket a legjobban tudok alakítani” – mondta a színész, aki a legnegatívabb figurákat is meg tudta tölteni emberséggel, érzékenységgel.