Írolvasgondol

Az 50-es évek olasz mozijában egyre-másra tűntek fel a szebbnél szebb hölgyek: Silvana Mangano, Eleonora Rossi Drago, Silvana Pampanini, Gina Lollobrigida, Sofia Loren. De már 1951-ben megjelent Federico Fellini és Alberto Lattuada közös filmjében, A varieté fényeiben, ráadásul egy magyar öltöztetőnő kis szerepében egy nem éppen előnyös külsejű, ám kétségkívül karakteres színésznő: Franca Valeri. Nemcsak tehetségének, hanem humorérzékének, öniróniájának is köszönhette máig tartó rendkívüli népszerűségét.

A színésznő-írónő július 31-én ünnepli 100. születésnapját, amely alkalomból a Corriere della Sera látogatott el hozzá. Éppen e fentiekkel kapcsolatban idézte fel Valeri, hogy írt egy forgatókönyvet, amelyben elképzelése szerint Sophia Lorennel nővérek lennének. Elvitte az ötletet Carlo Pontinak, aki azonban tapintatosan azzal hárította el a szereposztást, hogy „túlságosan különböznek egymással” Sofiával ahhoz, hogy testvérek legyenek. Így aztán Franca a nápolyi Sofia távoli, milánói unokanővére lett. Így született meg a Vénusz jegyében című film.

Születésnapját nem is ünnepelhetnék szebben: megjelenik színdarabjainak gyűjteményes kiadása, és éppen aznap lesz a premierje a milánói Piccolo Teatróban a Szókratész özvegye című monodrámája, amely pályájának egyik leghíresebb színházi alakítása volt.

Valeri három évvel ezelőtt elesett, több bordája eltört, azóta kerekesszékbe kényszerül. De fogai mind eredetiek, erre nagyon büszke, apai örökségnek tekinti. „Apám rendszeresen ellenőriztette a fogaimat, mert attól félt, hogy túl nagy lesz a szám” – tréfálkozott, elvégre így is lett, nem is elsősorban a szó fizikai értelmében.

Ékszerként csak egy kis Dávid-csillagot hord egy nyakláncon, fogadott lánya hozta neki Jeruzsálemből. „Apám zsidó volt. Emlékszem, amikor olvasta az újságokban a zsidótörvények bevezetését, sírt. Én sem mehettem többé iskolába, színházba. Magántanuló lettem.”

Néhány nappal a háború kitörése előtt mérnök apja és bátyja Svájcba menekültek, kabátjukba varrva vitték magukkal a család ékszereit, amiből élni akartak. Franca katolikus anyjával Olaszországban maradt. Apja úgy gondolta, hogy őket nem fenyegeti veszély, de amikor a nácik megszállták az országot, a lánynak mégis el kellett rejtőznie.

„Azzal töltöttem az időt, hogy Marcel Proust Az eltűnt idő nyomában című regényét olvastam. Rendes körülmények között talán soha nem tudtam volna befejezni” – emlékezik.

Egy anyakönyvi hivatali alkalmazott az anyja nevével hamisított neki iratokat. Egy ideig egy kibombázott házban lakott, más üldözött emberekkel. Később barátok fogadták be, de a macskáit az első búvóhelyén hagyta és néha meglátogatta őket. Az ajtó általában zárva volt, de egy alkalommal nyitva találta. Óvatos volt, nem ment be, elbújt a közelben és látta, hogy a németek elviszik az ott élőket. Kevesen tértek vissza közülük. Még mindig felkavarja, ahogy felidézi, miként hurcoltak el esküvője előtt egy szép zsidó menyasszonyt. Ő is Auschwitz-ban végezte.

Franca ezért is ment el Milánóba, hogy megnézze a fejjel lefelé felakasztott Mussolinit és szeretőjét.

„Anyám aggódott, hogy egyedül mászkálok, Milánóban akkor még lőttek, de én látni akartam, hogy a Duce valóban meghalt-e. És tudni akartam, hogy érzek-e iránta sajnálatot. Nem éreztem. Most már könnyű ítélkezni, de aki átélte ezeket a dolgokat…és mi túl sokat szenvedtünk.”

Franca Valeri ifjúsága 1945. április 25-én kezdődött. „Kései ifjúság, de szép volt. Abban az Itáliában minden lehetségesnek látszott.” Mivel Franca tanult angolt, franciát, az amerikai parancsnokságon lett tolmács. A legszebb emléke azonban apja és testvére hazatérése volt Svájcból.

„Türelmetlenül vártam, hogy hazajöjjenek, hogy megmondjam apámnak: színésznő akarok lenni. Papa ellenezte. Azt hitte, festeni fogok egész életemben.” Éppen ezért is vette fel eredeti vezetékneve, a Norsa helyett a francia költőre, Paul Valéry-re utaló nevet. Bár nem vették fel a római drámai művészeti akadémiára, a Termini pályaudvaron megismerkedett jövendő férjével, Vittorio Capriolival.

Régebbi interjúiban mindig azt mondta, hogy sohasem volt féltékeny. Most bevallja, hogy ez nem volt igaz, de a nemek közti viszony is más volt, mint ma. „Nem voltam soha feminista” – mosolyog, pedig kevesen tettek annyit a nőkért, mint ő, már csak sokoldalú alkotó tevékenységével is. Még a leszbikusok is ikonként tisztelték, bár sosem értette, hogy miért. Ha utánozzák, megtiszteltetésnek veszi. Immár halhatatlanná vált a semmitevő Signorina Snob figurája, amellyel a 60-as években hódította meg a közönséget.

Együtt dolgozott az olasz színház és film legnagyobbjaival. Giorgio Strehlert zseninek tartotta, máig emlékszik, hogy megnevettette Fellinit. Megrendezte színházban A furcsa párt Monica Vittivel és Rossella Falckkal. Alberto Sordival jó barátok lettek, miután együtt játszottak az özvegyben. Amikor a nagy színész, akivel egyidősek voltak, ezt a nekrológot diktálta a Corrierének: „Ciao, Hülyéske, Franca Valeri, Milánóból.” Legjobb barátjának Vittorio de Sicát tartotta, jóban volt Totóval is, akinek köztudottan nehéz természete volt, de mindketten kutyabolondok voltak és megvolt a közös téma. Most van kutyája és öt macskája. Lányával közösen macskamenhelyet is alapítottak.

A klasszikus zene örök szerelme, bár amikor Párizsban a Comédie Française-ben játszott, elment Edith Piaf koncertjére, aki lenyűgözte őt. Százévesen egyetlen vágya, hogy még eljuthasson az operába és megnézhesse a Bohéméletet. Tv-ben is csak operaközvetítéseket néz, hiradókat soha. Szülővárosát ma is imádja, és bár a háború vége óta Rómában él, milánói akcentusát megőrizte. Örül kisunokájának, akit kárpótlásnak tekint saját szomorú gyerekéveiért.

Franca Valeri igyekszik nem gondolni a halálra. Nem hisz istenben, de azért néha elmormol egy zsidó imádságot. Maga sem tudja, hogy elmúlás félelemmel, vagy kíváncsisággal tölti-e el. „Szeretném látni, mi van odaát” – mondja rá jellemző huncutsággal.