Gigliola Cinquetti alig volt 17 éves, amikor 1964-ben egyszeriben híressé vált a Non ho l’etá című romantikus dalával. Hamvas tisztasága, sztárallűrmentes egyénisége, szelíd szenvedélyessége révén sokak kedvence lett. Aztán három évtizeddel később, 1993-ban nagy felzúdulást váltott ki, amikor Maurizio Constanzo tv-show-jában bejelentette: szocialista érzelmei ellenére belép a Radikális Pártba. Nem szavazott ugyan rájuk, de segíteni akart a párt fennmaradásában. Rokonszenvesek voltak számára, mert az élharcosai voltak Olaszországban a válás és az abortusz engedélyezésének.

De nem ez volt az egyetlen ilyen meghökkentő lépés Cinquettinek: a neves filmrendező Pupi Avati felkérésére műsorvezető volt négy éven át az olasz püspöki kar csatornáján, a TV 2000-en. Ezt különös kihívásnak tartotta, hiszen számára mind az őszinteség, mind pedig világi nézetei fontosak voltak, de magáévá tudta tenni az olyan katolikus értékeket, mint a szolidaritás, az egyenlőség, az önkéntesség, miközben kerülte a teológiai témákat.

Az énekes-színésznővel a Corriere della Sera készített interjút.

-Hogyan jött rá, hogy van tehetsége?

-Nagyon korán. Boldog felfedezés volt. Hamar észrevettem a szintóniát a hangom és a között, aki hallgatott. Félénk kislány voltam, keveset beszéltem és mindig anyám szoknyájába kapaszkodtam. Fájdalmas volt elszakadni a szüleimtől akár csak pár percre is. Csak a házbeli gyerekekkel játszottam, a többiekben nem bíztam. Amikor énekeltem, megtörtem ezt a belső magányomat.

-Megdöbbentő az összhang a neve és hangja között. Gigliola Cinquetti lehetne akár a művészneve is.

-Amikor 15 éves koromban az első szerződést ajánlotta a CGD lemezcég, azt mondták, hogy olyan a nevem, mintha álnév lenne, és ki kell találni egy olyan művésznevet, ami igazinak hangzik. Én azonban kitartottam a valódi nevem mellett.

-Mi volt a legnagyobb élménye?

-Csak két filmben szerepeltem életemben. A Di come ti amónak különösen Brazíliában volt hatalmas sikere. Ott olyan divának tekintettek, mint Audrey Hepburnt a Római vakáció után. Volt egy koncertem Rióban, a végén sorban álltak a szegény emberek, akik nem autogramot akartak, hanem megölelni. Itt értettem meg, hogy nem kell a szegényekhez tartozni ahhoz, hogy megértsék az embert. elég, ha tudják, hogy észreveszik őket. A kölcsönös kíváncsiság gyújtja meg a szikrát.

-Vannak énekesek, csaknem mindig nők, akik könnyű dalokkal kezdenek, aztán mívesebbekkel folytatják, szinte megtagadják a korábbi repertoárt.

-Én soha nem tagadtam meg a klasszikusaimat. Volt időszak, amikor folkot vittem beléjük. A 70.születésnapomon volt egy koncerten Párizsban. Az újságok azt írták, hogy csodálatos, ahogy vegyíteni tudom a szerzői és a populáris dalokat.

-Hány nyelven énekelt?

-Kilencen, de zömmel az olasz mellett, franciául, spanyolul, angolul és németül. Németül nem tudok, de úgy éneklek, mintha tudnék és a németek csodálkozva hallgatnak. Ahogyan Milva tette, aki nemrég hagyott itt minket.

-Ön sok évvel ezelőtt kijelentette: „Sokat szeretkeztem, de csak egyetlen emberrel”.

-A férjemmel, Luciano Teodorival. Korának tipikus képviselője volt: gyűlések, tüntetések, egyetemfoglalások. Újságíró volt a La Stampánál, dolgozott a RAI-nál, és filmezett is, Nanni Loy munkatársaként. Kapcsolatunk előbb volt intellektuális, mint erotikus.

-A legkedvesebb emlékek?

-Mimmo Locasciulli, ő volt a producere az első lemezemnek. Aztán elkísért egy japán turnéra. Ha vége lesz a pandémiának, lesz megint egy távol-keleti utam. Sok kedvenc dalom van, Cat Stevens-től a Lady d’Arbanville, a Rolling Stones-t a Lady Jane és a Beatles-től a Yesterday. Ennek hasonlóak a harmóniái, az akkordjai a Non ho l’etához, egy évvel korábban született. Tudom, hogy ismerték a dalaimat – lehet, hogy véletlen plágium volt…

-Két fia született: Giovanni 1980-ban és Costantino 1984-ben.

-Mint szülők, mindent megtettünk értük, de a dolgok nem úgy alakultak, ahogy vártuk. Ez az ország nem tudja kielégíteni azokat, akik tanulnak és magas szintű felkészültségük van. Az egyikük építész, a másik újságíró.

-Két szót gyermekkoráról.

-Apám épületgrafikus volt és 11 évet töltött különböző háborúkban. Minden évben behívták a Savoiák és Mussolini, akiket gyűlölt. Soha nem vette fel a fekete inget. Éhbérért dolgozott mint alkalmazott egy közhivatalban. Politikai nézetei miatt és mert távol maradt a vasárnapi fasiszta gyűlésektől, nem jutott előbbre. Elment Afrikába, mert fizetésemelést és hadi nyugdíjat ígértek neki. A nővérem és én a háború után születtünk. Szüleim 1941-ben házasodtak össze, de apám a háború alatt nem akart gyereket, mert nem akarta, hogy anyám árvákat neveljen. Apám gyengéd, érzékeny ember volt, anyám kemény, csaknem katonás. Két dologra tanított meg: pókerezni  - sajnos nem volt hozzá tehetségem – és arra, hogy soha ne panaszkodjam.

-Milyen volt a kapcsolata Domenico Modugnóval?

-Agresszív volt. Megragadta a sikert és többé nem engedte el. Feldühödött, amikor 1964-ben nyertem San Remóban. Amikor a Dio come ti amót írta, elhatározta, hogy velem párban indul, és így majd „semlegesít”. A dolog működött a lemezkiadók szabotázsa ellenére.

-Hogyan határozná meg magát?

-Mint vidám melankolikust, akit sokat tud szenvedi és örülni. Vidéken élek, Tivoli közelében. Időnként azért szeretek elmenni énekelni. Most már másfél éve nem csináltam és hiányzik…