A Magyarországot és Lengyelországot irányító keményvonalas konzervatívok számára ma már a kommunizmusba a liberális demokráciába való átmenet csupán délibáb volt. Makacsul hisznek abban, hogy ezzel a múlttal még határozottabban szakítani kell a „nemzeti felszabadítás” érdekében és ennek egyik fontos eleme a bevándorlás-ellenesség – írja Nicholas Mulder, a Guardian elemzője.

A szerző ennek megértésére visszanyúl az 1990-es évek elejére, Orbán Viktor és Lech Kaczynski politikai pályafutásának kezdeteire. Felidézi, hogy 1992-ben az akkor 29 éves Orbán hat hétig utazgatott az Egyesült Államokban fiatal európaiak társaságában a tranzatlanti együttműködést támogató német Marshall alapítvány költségére. Eljutottak Los Angelesbe is, ahol alig két hónappal korábban súlyos, 67 halálos áldozattal járó faji zavargások zajlottak, amelyeket egy fekete fiatalember rendőri bántalmazása váltott ki. Egy holland újságírónak feltűnt, hogy a csoport kelet-európai tagjait jobban érdekelte a modern elektronikai kínálat, mint az egyenlőségről, a kisebbségek jogairól folyó társadalmi viták és összecsapások.

Orbán érzéketlensége még szembetűnőbb volt, amikor ellátogattak az oregoni Umatilla indián rezervátumba. A magyar politikus és egy lengyel újságírónő, Małgorzata Bochenek meghallgatták az őslakosok panaszait a gazdasági igazságtalanságról. Orbán azt kérdezte tőlük: miért nem adják el közös földjeiket? Elvégre sok magyarországi kisbirtokos, mint például az ő szülei is ezt tették, amikor megszűntek a TSZ-ek a kommunizmus végén. Még egy üzleti tervet is vázolni kezdett nekik, de hallgatóságából nem váltott ki lelkesedést, így részéről lezártnak tekintette az ügyet.

Annál inkább felcsigázta őt a nagypolitika. Júliusban New York-ban részt vett a demokrata párti országos konvención, ahol Bill Clinton elnökjelöltségéről döntöttek. Ez csak megerősítette benne a vágyat, hogy Magyarország miniszterelnöke legyen. Bochenek pedig az amerikai élmények után 10 évvel Lech Kaczynski tanácsadója lett.

Mulder felidézi, hogy amikor Orbán 1989-ben Soros-ösztöndíjjal Oxfordban tanult, még tartották magukat a hidegháború nyugati értékei: a szabadversenyes kapitalizmus, a társadalmi stabilitás és a nemzeti hagyományok. Három évvel később azonban már érzékelhető volt a változás a gondolkodásban. Orbánnak tetszett a Clintonizmus, ami a kormányzást és a gazdaságot illete, de nem érdekelték őt a nyugati emberi jogi viták a nemekről és a fajokról, a gyarmatosítás örökségéről vagy a Holokausztról.

A felfogás jelezte, hogy milyen irányba mehet Magyarország és Lengyelország a következő évtizedekben. Az 1990-es években e két ország vezető szerepet játszott a gazdasági sokkterápiában, a nyugati tanácsadók elképzeléseit is meghaladó piacreformokat vezettek be. Kulturális értelemben azonban egyaránt konzervatívabb kurzust választottak. Bár magukat továbbra is mélyen európainak tekintették, még távolabb kerültek az Európai Unióra jellemző liberalizmustól.

A Kaczynski-fivérek által alapított, a lengyel választók 45%-os támogatását bíró Jog és Igazságosság Pártja és a kétharmados többséggel kormányzó Fidesz egyaránt kormánypárti emberekkel töltötte fel a bíróságokat és a médiát, miközben lehetetlenné teszik a baloldali és liberális civil szervezeteket és egyetemeket. Megsértik az Európai Unió Alapvető Jogok Chartáját, az abortusz korlátozásával vagy betiltásával, a transzneműek jogi elismerésének megtagadásával, és nem vesznek tudomást az ezeket számon kérő európai intézményekről, miközben mindkét ország polgárainak 4/5-e támogatja az EU-tagságot. A budapesti és varsói antiliberális célja az Európán belüli autonómia és nem az azon kívüli függetlenség.

Hogyan jutottak el ide 1989 forradalmárai? – teszi fel a kérdést a szerző. Több válasz is elképzelhető. Mulder idézi Ivan Krasztev bolgár politológus és Stephen Holmes amerikai jogászprofesszor A kihúnyt fény (The Light That Failed) című 2019-es könyvét, amelyben azzal érvelnek, hogy a kommunizmusból a kapitalista demokráciából való átmenetet a „liberalizmus lemásolásának” vágya, a nyugati világ szokásainak, normáinak, intézményeinek átvétele vezette, amelynek prosperitását és szabadságát az emberek élvezni akarták. Csakhogy egy külső ideál kényszeres utánzása és tökéletlensége rendkívüli stresszel járt, különösen, miután rájöttek, hogy nem sikerült utolérniük a Nyugatot. Orbán és Kaczynski ezért használták fel a 2008-2015-ös gazdasági és migrációs válságot, hogy elutasítsák a nyugati liberalizmust és az illeberális alternatívát szorgalmazzák.

Krasztev és Holmes szerint a nacionalista politika egyik kulcstényezője a Közép-Európából való elvándorlás. A több évtizedes agyelszívás demográfiai pánikot okozott, és ez fokozza a közel-keleti és afrikai migránsok érkezésétől való félelmez. A magyar bevándorlás-ellenes politika egyenesen összefonódik a népességcsökkenés megállítására tett erőfeszítésekkel: Orbán államosította a lombikbébi-programokat végző klinikákat, kedvező kölcsönöket és adócsökkentéseket kínál az új házasoknak és a nagycsaládosoknak. Ezen túl több mint egymillió határon túli magyarnak adott állampolgárságot, megteremtve egy Fidesz-vezette diaszporikus civil társadalmat.

A szerző ugyanakkor felhívja a figyelmet arra, hogy a régió más országaiból is milliók emigráltak, mégsem váltottak illiberális politikára. Példaként említi, hogy 1989 és 2017 között Lettország lakosságának 27, Litvánia 22,5 %-át vesztette el, de hasonló volt a helyzet Horvátországban, és Romániában is, ahonnan a lakosság egyötöde távozott, mégis inkább a Brüsszel melletti kiállás, és a korrupció letörésére tett törekvések a jellemzők. Ugyanakkor Lengyelországban és Magyarországon a legalacsonyabbak közé tartozik a nettó bevándorlási ráta.

Mulder elismeri, hogy van Európában egy általános migráns-ellenes hangulat, de csak Budapest és Varsó üzent hadat nyíltan a liberális civil társadalomak és jogállamiságnak. Orbán és Kaczynski nem sovinizmusukkal tűnnek ki az európai nacionalisták közül, hanem hazai ellenzőik és a nemzetközi intézmények elleni autoritárius lépéseikkel.

A liberalizmus elleni lázadás az 1990-es évek végén és a 2000-es évek elején kezdett erősödni, amikor az erősödő lengyel és magyar jobboldal követelni kezdte a nagyobb elszakadást a múlttől. Orbán első miniszterelnöksége idején, 1998-2002 között, amikor a Független Kisgazdapárttal kormányzott együtt, támogatta a Holokauszt-revíziót, a roma közösséggel szembeni rasszizmust, és kiállt az osztrák Jörg Haider szélsőjobboldali kormánya mellett. De mivel Magyarország fenntartotta stabil gazdasági növekedését, és 1999-ben belépett a NATO-ba, a Nyugat elnézte a jobboldali politikát.

2002-ben, miután vereséget szenvedett a szocialistáktól, Orbánnak meggyőződésévé vált, hogy a reformkommunisták szőttek összeesküvést az ő megbuktatására. Amikor Magyarország 2004-ben belépett az EU-ba, óriási európai pénzek jutott a Gyurcsány Ferenc balközép miniszterelnök köré gyűlt liberális politikusokhoz. A volt KISZ-titkár Gyurcsány és régi elvtársai az átmeneti időszakban kisebb vagyonra tettek szert pénzügyi tanácsadó cégekkel. Bár ez a fajta „paradigmaváltás” mindennapos volt az egész térségben, Orbánnak kapóra jött, hogy a szovjet kommunizmust és az európai liberalizmust egymást a külső uralom egymást követő formáinak állítsa be.

Lengyelországban is radikalizálta a jobboldalt a reformkommunistáknak az átmenetben való részvétele. 2001-ben Lech és Jaroslaw Kaczynski megalapították a Jog és Igazságosság Pártját (PiS) ígéretet téve a lengyel társadalom megtisztítására és politikai megújulására és ehhez a végrehajtó és törvényhozó hatalom minden erejét fel akarták használni. A lengyel alkotmánybíróság éveken keresztül megakadályozta, hogy eltávolítsanak mindenkit, akinek korábban köze volt kommunista szervezethez, amikor azonban 2005-ben a PiS először hatalomra került, egy törvényjavaslat értelmében 350 ezer közalkalmazottnak, újságírónak, akadémikusnak, tanárnak, állami cégvezetőnek kellett volna nyilatkoznia korábbi politikai kötődéseiről, ellenkező esetben elvesztették volna munkájukat. A széles körű ellenállás azonban két éven belül eltávolította Kaczynskiéket a hatalomból.

Pártjuk 2015-ben újra rohamot indított az ország jogrendszere ellen, amely immár nagyobb nemzetközi figyelmet is kapott. A PiS azonban nem a Nyugat utánzása ellen lépett fel, hanem a kommunista múlttól való még erősebb elszakadás vágya vezérelte, nem véve tudomást az EU által biztosított védelemről. Mint Magyarországon, a kommunizmusból a liberális demokráciába való békés átmenet táplálta feltörekvő nacionalista jobboldalt az eredendő bűn erőteljes vádjával. E mítosz szerint 1989-es nem egy tiszta hatalomátadás volt, hanem az elit tömeges tisztára mosása. A tét nem a nyugati identitás, amelyben a lengyelek sosem kételkedtek, hanem az, hogy ki lehet része egy megtisztult lengyel nemzetállamnak.

Az elemző ugyanakkor rámutat, hogy az EU-normákkal és polgári jogokkal való lengyel és magyar szembenállásból nem következett a gazdasági szuverenitás vágya, mint a Brexit-hívek esetében. A brüsszeli pénzcsap túlságosan csábító volt: bár Orbán lebontotta a liberális intézményeket, hatalmas EU-pénzeket gyűjtött be a Fideszhez kötődő oligarchák számára. Hasonlóan cselekedtek a lengyel konzervatív nacionalisták is, akik szintén folyton támadták az uniót. Mulder szerint ez az EU-pénzek elosztási rendszerének a következménye, amelyekről hosszú távú megállapodások döntenek, ezért a rövid távú politikai surlódások a nemzeti kormányok és Brüsszel között nem érintik ezeket. Emlékeztet arra, hogy 2007 és 2020 között a kelet-európai tagállamok 395 milliárd eurót kaptak, ennek fele Magyarországnak és Lengyelországnak jutott.

Hogy milyen nehéz az illiberalizmus visszaszorítása, azt jól mutatta 2020 végén az EU hétéves költségvetése és gazdaságösztönző programja körüli vita, amikor Budapest és Varsó vétóval fenyegett, amennyiben a kifizetéseket a jogállamiság betartásához kötik. Végül abban állapodtak meg, hogy az esetleges szankciókat az Európai Bíróságnak kell jóváhagynia. Bizonytalan, hogy ilyen intézkedésekre valaha is sor kerül.

A kelet-európai liberálisok és illiberálisok között a harc három fő területen folyik: a politikai, a jogi és a kulturális intézmények körül. Ugyanakkor nincs vita a régió gazdasági modelljéről, a kapitalizmus az egyetlen lehetséges út számukra.

Philipp Ther német történész szerint az újnacionalizmus a világpiac egész társadalmakat érintő negatív hatásaira adott reakció. A történelem másik vége (Das Andere Ende der Geschichte) című könyvében azzal érvel, hogy az állam szocializmusból a szabadversenyes kapitalizmusba való gyors átmenet az önvédelmet ösztönözte. A csalódást mutatták az 1993-94-es választások, amikor a lengyel és magyar szavazók balközép-kormányokat választottak, többnyire volt kommunistákkal, de sem sem védte meg őket. Lengyelországban a privatizáció csupán lelassult, de nem szűnt meg, Magyarországon pedig a kormány egy kemény megszorító csomagot vezetett be. Közben Szlovákia Vladimir Meciar vezetésével elszakadt Csehországtól, populizmussal, nacionalizmussal, népjóléti intézkedésekkel álcázta egyre autokratikusabb kormányzását. Éppen ezért tagadták meg 1999-ben Szlovákia NATO-tagságát.

A szabadpiaci viszonyokra való kelet-európai átállást nehezítette tulajdonos polgárság gyengesége. A nyugat-európai pénzalapok kezdetben a piacok kiterjesztését részesítették előnyben a demokratizálással szemben: 1990 és 1996 között az EU-segélyeknek csak 1%-a ment politikai pártok, független média és civil szervezetek támogatására. De a piacok erősödése mellett is vérszegény maradt a középosztály. Harminc évvel később a jövedelmi szakadék város és vidék között mélyebb Kelet-Európában, mint bárhol máshol a kontinensen. Holott a szabadpiaci gondolkodás a térségben mindenütt gyökeret vert. 2014 júliusi beszédében, amelyben meghirdette az „illiberális demokráciát”, Orbán azt jósolta, hogy „hogy a liberális államon nyugvó társadalmak képtelenek lesznek fenntartani versenyképességüket” és éppen ezért kell Magyarországnak egy olyan közösséget létrehozni, amely erre képes lesz.”

Mulder ennek kapcsán idézi James Mark, Bogdan Jacob, Tobias Rupprecht és Ljubica Spaskovska 1989: Kelet-Európa globális története (1989: A Global History of Eastern Europe) című könyvét,  mely szerint a kelet-európai elit érdekeltebb volt a kapitalizmusban, mint a demokráciában. Gorbacsov gazdasági reformjaihoz Teng Hsziao-ping kínai sikerei szolgáltak példaként. Az 1980-as években a lengyel és magyar piac-orientált reformok mintája részben a dél-koreai autoritárius kapitalizmus volt. Az 1990-es évek átmenete aztán követendő forgatókönyv volt számos afrikai, latin-amerikai és ázsiai ország számára. 2003-ban például a lengyel reformok atyja, Leszek Balcerowicz az amerikaiaknak adott tanácsokat, hogy miként alakítsák át az iraki gazdaságot, Lech Walesa pedig Tunéziával osztotta meg tapasztalatait az „arab tavasz” idején.

Ők a Nyugat követeiként érkeztek, és ez megerősítette azt a tévhitet, hogy 1989 visszatérést jelentett a természetes kulturális örökségükhöz. Ez azonban már az 1970-es évek közepétől elkezdődött, amikor a csehszlovák, lengyel és magyar elit és ellenzék elvetette az anti-imperialista gondolatot, a Harmadik Világgal való szocialista szolidaritást, és a „közös európai örökség” mellett foglaltak állást. Az európai és keresztény gyökerekkel való azonosulás magyarázza, hogy miért talált olyan termékeny talajra az „európai védőbástyáról” szóló bevándorlás-ellenes retorika, hogy távoltartsák az afrikai és közel-keleti migránsokat.

1989-ben, miután feladták a szocialista tervgazdálkodást és a fejlődő világgal való nemzetközi szolidaritást, az európai civilizációval való közösségvállalás együtt járt a liberalizált világgazdaságba való integrációval. A kelet-európai országoknál ma is létezik ez a hibrid megközelítés, és erre éppen Magyarország a legjobb példa: Orbán alatt megtagadta a nyílt társadalom liberális eszméjét, ugyanakkor továbbra is ragaszkodik a transznacionális európai autóiparhoz, miként a NATO katonai hálózatához is.  Orbán tovább bonyolította a helyzetet a Moszkvához és Pekinghez fűződő szoros kapcsolataival. Oroszország energiával látja el Magyarországot, Kína államkapitalistái pedig a Huawei regionális központjává tette, hogy elterjessze az 5G technológiát Európában. Budapest a végállomása az új balkáni vasútnak is, amely Pireuszig menne. Ez a kínai terv a magyar GDP 2%-át jelenti, az ország történelmének legnagyobb beruházása. Amikor 2020 márciusában Magyarország lezárta határait a koronavírus miatt a külföldi állampolgárok előtt, csupán 300 dél-koreai mérnököt engedtek be, hogy felgyorsítsák az ország második elektromos autók akkumulátorait gyártó üzemének megnyitását.

A pandémia kezdete óta a liberális kommentátorok gyakran figyelmeztettek: a nacionalizmus és a nagyhatalmi konfliktusok a nemzetközi politikai és gazdasági rend összeomlását okozhatják. De valószínűbb, hogy a drámai deglobalizáció helyett inkább annak leszünk tanúi, hogy világszerte nacionalista vezetők politikailag zárt társadalmakat hoznak létre nyitott gazdaságra támaszkodva – írja végezetül a Guardian elemzője.