Írolvasgondol

A Led Zeppelin 73 éves énekese új lemezt jelentetett meg Alison Krauss-szal közösen Raise The Roof címmel, 14 évvel a nagy sikerű Raising Sand után.

A lemez repertoárja olyan, mint egy képzeletbeli filmé, amelyet egy tűzpiros alkonyban forgatnak, és a szerelmesek profilja ellenfényben látható, miközben szólnak Merle Haggard, Allen Toussaint, az Everly Brothers, Lucinda Williams és Bert Jansch dalai. Csak egy új dal szerepel rajta, a High and Lonesome, amelynek szerzője maga Plant és T-Bone Burnett.

„Roberttel kitaláltunk egy nagyszerű módot a közös zenélésre, amely hasonlít hozzánk, ugyanakkor különbözik is tőlünk” – mondta a lemezről Alison Krauss. Plant szerint nagyon nehéz volt, mert miközben dolgoztak, egyikük sem tudta, hogy miként lehet a pandémia sötétségéből kijutni. „Az embereknek van egy különleges képességük a kapcsolattartásra minden helyzetben. Most is ez működött” – mondja Percy.

A Zep egykori frontembere nem bíbelődik a műfaji definícióval. „Zenénknek nincs neve, sem pedig kora. Amúgy pedig a besorolások sohasem teljesen igazak. Gondoljunk csak arra, hogy annak idején a Led Zeppelinre azt mondták, hogy mi voltunk a heavy metal atyjai. Mekkora marhaság..Most Alisonnal összeért a történetünk.”

Plant felidézi, hogy pályafutása során ritkán dolgozott külön producerrel, a Led Zeppelin idején mindent maguk csináltak, mert ez hozzátartozott a kreatív folyamatukhoz. Most viszont T-Bone Burnett közreműködése döntő volt, és nem bánták meg, hogy őt választották.

A lemezről árad az előadók öröme. „Hagytuk, hogy az érzelmek eluralkodjanak rajtunk, és igaz, hogy aki hallgat bennünket, megérzi ezt” – mondja Plant, aki egyetért a Repubblica újságírójával abban, hogy a lemez kicsit „régimódi” hangzásában és szellemében, de az érzelmek nagyon is maiak. Nem érzi azonban, hogy valamiféle édenkerti hangulat lengné  be a felvételeket. „Inkább ciklon szemének nyugalmát érzem. A világ zavaros, mi a reményt próbáljuk közvetíteni. Körülöttünk káosz van, de az érzelmeink belül szilárdak”.

Robert Plant számára még mindig nagyon fontos a színpad, az élő éneklés. „Szeretek lemezeket csinálni, de a színpadon a mikrofon előtt jobban érzem magam, tele vagyok izgatott várakozásokkal, olyan érzés ez, amit nem tudok megmagyarázni, de még mindig ugyanolyan, mint régen. A színpadra lépés megvilágosít, megértek olyan dolgokat, amiket másképpen nem, ugyanakkor hihetetlenül intim, annak ellenére, hogy kiadom magam.”

Az énekesnek még ma is vannak ambíciói, élvezi az öregségét.  A hangom más lett, de én becsületesen meg akarom mutatni magamat olyannak, amilyen vagyok, nem akarom a koromat, a változásokat elrejteni”.