Az irodalmi Nobel-díjas Szvetlana Alekszijevics könyvet ír Fehéroroszországi Gulag címmel berlini száműzetésében.

A 73 éves írónőnek öt évvel a legnagyobb nemzetközi elismerés után, 2020-ban kellett elhagynia a hazáját, és sikerült a német akadémiai csereprogram segítségével emigrálnia. Azért vált Fehéroroszországban nemkívánatossá, mert tagja volt annak a bizottságnak, amely koordinálta a 2020 augusztusi elnökválasztás során elkövetett csalások és az 1994 óta hatalmon lévő Alekszandr Lukasenka elnök politikája elleni tüntetéseket.

Az írónő otthon érzi magát Berlinben, ahová már egyszer a 2000-es években menekülni kényszerült, miután fenyegetéseket kapott a Cinkfiúk, szovjet hangok az afganisztáni háborúból című könyve miatt. Bevallja azonban, hogy a száműzetést korábban könnyebben viselte el, mert fiatalabb volt.

Új könyvében honfitársai helyzetéről ír, és emiatt félbeszakította egy másik, személyesebb hangvételű munkáját, amely a szerelemről és az öregségről szól. Közben járja Berlinből városról városra, országról országra jár, hogy meghallgassa azokat a menekülteket, akik személyes élményeik alapján mondják el a véleményüket Lukasenkáról, aki egy olyan világot épített ki Fehéroroszországban, mint amilyent Alekszandr Szolzsenyicin írt le könyveiben. „Az emberek félnek, mert bármely pillanatban letartóztathatják őket. Készenlétben van náluk egy bőrönd, amelybe a legszükségesebb dolgaikat pakolták, ha börtönbe kell menniük” – mondja az írónő a madridi El Paisnak adott interjúban. Az interjúk mellett leveleket is felhasznál forrásként, valamint az elítéltek pereivel kapcsolatos dokumentumokat.

Alekszijevics szerint a szovjet és a belarusz gulag között különbség van méreteiben és mélységében. „Sztálinnak legalább voltak eszméi. Most csak a hatalom megtartásának vágya uralkodik. A rendszer őrei sem tudják, hogy minek a nevében cselekszenek. De jól megfizetik őket és bárkit letartóztathatnak.”. Egyúttal elismeri, hogy az elnyomás még nem érte el azt a szintet, amelyet a Fehér-tenger melletti Szolovki táborban volt tapasztalható a két világháború között. Közben azonban embereket verhetnek agyon csak azért, mert szabad választásokat követelhetnek, ami pedig benne is van az ország alkotmányában. Az írónő bevallotta, hogy rosszul lett, amikor megnézte azokat a fotókat, amelyeket egy orvos dokumentált azokról a sebekről, amelyeket a rendőrök okoztak a tüntetőknek. A rendőrség azonban el akarta tüntetni a nyomokat és megtiltotta az orvosoknak a fotók nyilvánosságra hozatalát. Még azok a sérültek sem tehettek feljelentést, akik kórházba kerültek. Az akkor őrizetbe vettek Lengyelországba, Ukrajnába, Litvániába és Németországba menekültek. Ma már a koordinációs bizottság minden tagja, akit nem börtönöztek be, külföldön él. Sokan azonban névtelenek maradtak, hogy ne veszélyeztessék családjukat.

Szvetlana Alekszijevics kételkedik abban, hogy vége van-e a „szovjet ember” korszakának. „Nemcsak, hogy nincsen vége, hanem újra termelődik a fiatalokban, és az idősebb lakosság egy bizonyos rétegében. „A 90-es években kimentünk az utcára és ledöntöttük Feliksz Dzerzsinkij, a szovjet politikai rendőrség alapítójának szobrát. Harminc évvel később múzeumok nyílnak Sztálinról, és azt mondják, hogy a Dzerzsinszkij-emlékmű ledöntése illegális volt. Ez azt jelenti, hogy a demokrácia egyre csak hátrál.”

Vajon hogyan lehet véget vetni Lukasenka diktatúrájának? Az írónő szerint nehéz kérdés, mert ma, aki Fehéroroszországban kimegy az utcára tüntetni, akár 5-6 évi börtönt is kaphat. Ugyanakkor a koordinációs bizottságnak számos új tagja van, akiknek a nevét titokban tartják. Két ország létezik nálunk: az egyik, amelyik kinyitja az ajtót a terror elől menekülők előtt, a másik pedig, amely elárulja a rendőrségnek, hogy merre menekültek.”